A magyar hímzés tájai: szűrszabók, íróasszonyok és lúdtollal írt minták
· Magyar Menedék szerkesztőség
A bőrt és a szűrposztót Györffy István szerint férfiak hímezték, a vásznat asszonyok. A matyó hímzés mai formája a 19. század második felében alakult ki, a kalocsai csak az első világháború után lett színes, a kalotaszegi írásos régebbi.
1885-ben a budapesti országos kiállításra Gyarmathy Zsigáné kalotaszegi szobát rendezett be. Az ágyra és a rúdra való varrottasokat több faluból, a tulipános ládák mélyéről kellett összeszednie, mert ahogy később leírta, „akkor már a nép nem varrta ezeket a munkákat”. A szoba sikert aratott, a varrottas pedig eljutott a belgák királynéjához, az óceánon túlra és Angliába. A ma ősinek hitt színes minták jó része a 19. században kapta meg a formáját, a kalocsai virágok csak az első világháború után kezdtek színesedni.
Ki hímzett, és mióta?
1930-ban Györffy István néprajzkutató anyagi ereje végső megfeszítésével maga adta ki a cifraszűrről írt nagy könyvét. A bevezetés két mondatban osztja el a munkát férfiak és asszonyok között.
A magyar nép hímzőművészete leginkább a ruhaféléken nyilatkozik meg és pedig elsősorban a bőrből, szűrposztóból készült felső ruhákon, melyeket férfiak készítenek és hímeznek. A nők leginkább a vászonneműt hímezik és pedig nemcsak a fehérruhákat, hanem az ágy- asztalneműt, terítőféléket is.
Györffy István: Magyar népi hímzések I. A cifraszűr. Budapest, 1930, Bevezetés (Magyar Elektronikus Könyvtár)
Férfi hímzésen a szűcsök és a szűrszabók munkáját értette, mert ahogy írta, „a magyar férfi általában sohasem hímez”. A díszek korát józanul mérte fel. A hímzett szűcsornamentika eredetét szerinte a 18. század végénél nem lehet tovább nyomozni, a szűrét még addig sem, és a kialakulásuk meg a kihalásuk között legfeljebb százötven év telt el.
A paraszti művészet egészét Hofer Tamás és Fél Edit 638 oldalas összefoglalása, a Magyar népművészet tekinti át, amely 1975-ben jelent meg a Corvinánál (antikvár, régi kiadású példány). A kötet ajánlója egy különös egyidejűségre figyelmeztet. Amikor vasutak és Duna-hidak épültek, Budapest nagyvárossá nőtt, a festők és szobrászok pedig müncheni, párizsi, bécsi ösztönzésre próbáltak nemzeti művészetet teremteni, ugyanebben az időben a parasztfalvak a saját ízlésük szerint alkottak önálló tárgyvilágot. A Magyar Néprajzi Lexikon szerint ekkor egyes vidékeken egy asszonynak 3–4 köznapi öltözete mellett 30–40 ünneplője is lehetett.
Virágozás a kunsági szűrön
A Néprajzi Lexikon szerint feltehetően a Nagykunságban varrták a legrégebbi fennmaradt népi hímzéseinket, a kunsági párnavégeket. Finom szőrfonallal dolgozták őket lenvászonra, főként rózsaszín, vörös és barna árnyalatokkal, és a Néprajzi Múzeum egyik karcagi darabja a 17. századból való.
A szűrhímzés jóval fiatalabb. A szűrszabók virágozásnak hívták, a lexikon a kezdetét a 19. század elejére teszi, a kivirágzását a Bach-korszak utánra, amikor a németesítéssel szemben a hazafiság jelképe lett. Szabályai a kunsági szűrökön alakultak ki.
A fő motívum a rózsa, mellette tulipán, szegfű, rozmaringlevél, és a virágok közt nem hagytak „parasztot”, vagyis hímzetlen hézagot. Férfimunka volt, bár Debrecenben a rendeléseket nem győző mesterek betanított nőkkel is hímeztettek. Györffy szerint a nagykunsági cifraszűr fénykora 1860 és 1880 közé esett, és akkoriban hímzett szűr nélkül egyetlen legény sem mehetett esküvőre. A szűrkészítés az első világháborúval véget ért.
Györffy nagyapja, Györffy Ferenc karcagi szűrszabó 1842 és 1844 között Debrecenben tanulta meg a hímzést, mert ott akkor jött divatba a hímzett szűr. Unokája szerint a nagykun szűr díszítése főleg az ő ízlése és keze nyomán lett olyan, amilyen a 19. század második felében volt. A Karcagon született unoka 1909 elején a Nemzeti Múzeumban azt a megbízást kapta, hogy gyűjtse össze a pusztuló szűrszabómesterség darabjait. Könyve előszavában a mesterek utolsó nemzedékéről emlékezik meg, az elhunytak közül elsőként apjáról, a végén pedig ezt írja: „Most, hogy könyvemet útnak indítom, úgy érzem mintha temetőben a sír szélén állanék, melybe nemsokára beletemetkezik egy nagy múltú magyar iparág.” Szűkebb hazája szűrhímzéseiről külön is írt, ezt a szöveget adja közre a Nemzeti Örökség Kiadó 2021-es, 38 oldalas füzete, a Nagykun szűrhímzések.
Irha és szűcsselyem: a vásárhelyi szűcsök
A szűcs bőrrel dolgozott, és ez a hímzésen is meglátszik. A szűcshímzés levegősebb a szűrhímzésnél, mert ha a motívumok túl közel kerülnek egymáshoz, a kettős tűszúrás nyomán szétmállik a bőr. A díszítés régebbi formája az irházás, a szőrtelenített, később többnyire törökpirosra festett bőrből kivágott rátét.
A debreceni szűcscéh 1598-as artikulusa a városi ködmönnek csak az ujja elejét engedte megirházni, a hátát, a vállát vagy az elejét nem. A tisztán irházott ködmön Hódmezővásárhelyen, a somogyi Csökölyön és Baranyában a legutóbbi időkig megmaradt. A hímzésben a 19. század derekától a szűcsselyem lett az uralkodó fonal.
A vásárhelyi szűcsök munkáját egy helybéli tudós írta le. Kiss Lajos 1881-ben született a városban, barátjával, Tornyai János festővel gyűjtött, és 1925-től a nyíregyházi Jósa András Múzeumot igazgatta. A hódmezővásárhelyi szűcsmesterség és szűcsornamentika 2019-ben jelent meg újra a Nemzeti Örökségnél, 90 oldalon. Szól a bőr beszerzéséről, a csávázásról és a festésről, a szabásról, a díszítésről és az eladásról, és a szűcsök társpohár köszöntő verseit is közli. A kötet szerint a nagy legelőket az 1860-as évek végén felosztották, a pusztai élet megszűnt, és vele a kint élők ruházata is megváltozott.
Matyó rózsa és az íróasszonyok
Mezőkövesden a hímzés útját darabról darabra követni lehet. A legkorábbi lepedő- és párnavégekre piros vagy kék-piros pamuttal, szálánvarrott technikával hétágú virágtövet, pávákat, Bourbon-liliomok sorát öltötték. Utánuk szabadrajzú, piros-kék pamuttal varrt lepedőszélek jöttek, koszorúba foglalt rozetták sorával. A 19. század második felében, amikor a viselet és a szoba is színesebbé vált, ezekből a rozettákból szabadon kanyargó indákra fűzött matyó rózsa lett.
Később a pamut helyére gyapjú került, előbb a vörös és a zöld árnyalataival, aztán kékkel és sárgával. A kötényen a rózsák számának is rendje volt: a legénysurcra 5–7 illett, a lányéra 9.
A mintát „íróasszonyok” rajzolták elő. Közülük a legismertebb Kis Jankó Bori (1876–1954), aki szűcsmester nagyapja ragadványnevét viselte, a századfordulótól megrendelésre dolgozott, és 1953-ban a népművészet mestere lett. Györffy szerint a színes matyó hímzés férfi hímzés eredetű, „a szűcshímzést vallja ősének”.
Az UNESCO 2012-ben vette fel a matyó népművészetet az emberiség szellemi kulturális örökségének reprezentatív listájára. A motívumoknak saját nevük volt, a legismertebbeket Horváth Ágnes Matyó motívumok kifestőkönyve ajánlója is felsorolja: a matyó rózsát, a szívrózsát, a cserfarózsát, a cipét, vagyis cipőt, a madarat és a csigavonalas macskafarkat.
Kalocsa: ütőfától a pingált falig
A Kalocsa vidéki hímzés kezdeteire a kalocsai ütőfák utalnak. Ezekkel nyomták elő a mintát a környék úri és polgári háztartásainak fehér ágy- és asztalneműjére, a kalocsai szállások asszonyai pedig pénzért varrták ki lyukhímzéssel és huroköltéssel. A 19. század végén ugyanezeket a mintákat a saját ingujjaikra, kendőikre is fölvarrták, fekete vagy kék-vörös pamuttal. Hamarosan maguk rajzoltak, és a kezük a falfestésben is gyakorlott volt. A pingálást Simonyi Jenő 1882-ben már kifejlett formában írta le.
A lexikon a Kalocsa vidéki hímzést a legújabb stílusú vászonhímzések legismertebb csoportjának nevezi. Az előnyomda fuksziás, árvácskás, rózsás mintái mellett lassan kialakult a saját mintakincs, és mivel gyári gyolcsra varrták, a nagy rózsákat tagolni kellett, hogy a könnyű kelme össze ne húzódjon. A hímzés az első világháború után kezdett színesedni, miután 1912-ben megnyílt a nagyatádi fonalgyár, és a hímzők színtartó fonalhoz jutottak. Félgyászban sem mondtak le az árnyalatokról: a „szomorú pamukos” öltözetet kékkel és zölddel hímezték. A viselet fénykora a két világháború közé esett, és az 1930-as évektől a külső megrendelések tartották életben a kézi pingálást.
A kalocsai virágokat ki is lehet színezni. Horváth Ágnes Kalocsai motívumok kifestőkönyve (Tinta, 2017, 20 oldal) 28 színes motívumot közöl az öreghímzésekből és a 20. század második felének színpompás virágai közül, mindegyik mellett ott a kiszínezetlen vonalrajz.
Lúdtollal írt minták Kalotaszegen
Kalotaszegen a mintát először megírták. Az írásos hímzés onnan kapta a nevét, hogy a vászonra régen tejes koromlébe mártott lúdtollal vagy hegyes pálcikával, például orsószárral rajzolták elő a mintát, és csak azután varrták ki sűrű, széthúzott láncszemekkel.
Egy darabon mindig egy szín maradt, vörös, kék, fekete, ritkábban fehér. Motívum kevés van: gránátalma, tulipán, akantuszlevél és rozetta. Virágcserép és madárpár nem kerül a virágtő mellé, a teret neki magának kell kitöltenie. A kész darabot vízben sulykolták, hogy a vászon összemenjen, és a hímzés tömörebb legyen.
Az írásos múltja hosszabb, mint a matyó rózsáé vagy a kalocsai virágoké. A lexikon szerint egyes 1830-as évszámú darabok már kiérlelt mintát és hibátlan technikát mutatnak, ezért fel kell tételezni, hogy a 18. században is varrták. Györffy úgy látta, hogy a magyar női hímzések közül egyedül a kalotaszegi írásos technikája üt el a környező népekétől, a mintái viszont már kevésbé egyéniek.
Gyarmathy Zsigáné 1885-ben még tulipános ládák mélyéről szedte elő a régi varrottasokat, utána háziipart szervezett rájuk, és áruházakkal, divatszalonokkal, bizományosokkal tartotta a kapcsolatot. A tájakat ma már az asztalnál, színes ceruzával a legkönnyebb egymás mellé állítani. Erre jó a Híres magyar hímzésmotívumok kifestőkönyve (Tinta, 2016), amely nyolc táj hímzéséből közöl négy-négy motívumot, köztük a debreceni szűrét, a kun párnáét, a matyó kötényét és a kalocsai terítőét, a füzet végén pedig röviden leírja az egyes hímzésfajták jellemzőit. Ha gyerekkel vagy unokával színezed, mondd el neki közben azt is, melyiket ki varrta: a szűrt a szűrszabó, a párnát az asszony.