Mindenszentek és halottak napja: harangszó, kalács és a hazajáró lelkek
· Magyar Menedék szerkesztőség
Két ünnep egymás után: az egyik a szenteké, a másik a szenvedő lelkeké. Volt, ahol kalácsot osztottak a temetőkapuban, másutt a halottaknak is terítettek. Hogyan született a két ünnep, és mit gondoltak a lélekről a görögök meg a 19. század szellembúvárai?
A göcseji Pórszombatban november elején, a halottakért szóló harangozáskor a falu népe a harangláb körül gyűlt össze, és kivárta a sorát. Mindenki maga harangozott a halottaiért, annyi verset, ahány halottja volt; versnek az egyhuzamban, megállás nélkül végzett harangozást hívták. A harangszó két ünnepnek szólt. November 1. a szenteké, november 2. a szenvedő lelkeké.
Mi a különbség mindenszentek és halottak napja között?
Mindenszentek a régebbi. 609. május 13-án IV. Bonifác pápa a római Pantheont Szűz Mária és az összes vértanú tiszteletére szentelte fel. A pogány istenek egykori templomába, ahogy a hagyomány tartja, huszonnyolc szekérnyi vértanúereklyét hordtak át a katakombákból. A november 1-jei dátum a 8–9. században rögzült. 835-ben Jámbor Lajos frank császár, IV. Gergely pápával egyetértésben, az egész birodalmában elrendelte az ünnepet.
Ez az üdvözültek ünnepe, azoké, akiket a kalendárium megszámlálhatatlan sokaságuk miatt nem tud név szerint felsorolni. Halottak napja az egyház tanítása szerint a tisztítótűzben szenvedő lelkekért szól. A régi magyar népnyelv lölkök napjának is mondta november 2-át.
Halottak napját Szent Odiló, Cluny bencés apátja vezette be. Elrendelte, hogy kolostoraiban a mindenszentek utáni napon minden megholt hívőről megemlékezzenek. A hagyomány ezt 998-ra teszi, más források 1030 körülre vagy későbbre. Odiló azt is meghagyta, hogy aki misét kér egy halottért, adjon pénzt a szegényeknek. Az ünnep a 11. században a bencések révén terjedt el, Róma csak jóval később vette át.
Harangszó és tilalmak a halottak hetében
A magyar szokások közül sokat Bálint Sándor szegedi néprajzkutató gyűjtött össze 1977-ben megjelent Ünnepi kalendáriumában. Könyve sok szokást még élőként, jelen időben ír le. Úgy vélte, hogy mindenszentek a jozefinizmus, vagyis a II. József nevéhez kötött egyházpolitika nyomán vesztette el önálló rangját, és a gyakorlatban halottak napjának előestéje lett. A régi felfogásban a nap alkonyattól alkonyatig tartott, ezért november 1. estéje már a halottak estéje. Ilyenkor ma is sok helyen, akár egy-két órán át szólnak a harangok.
Tápén azt tartották, hogy amíg a harang szól, a tisztítóhelyen szenvedő lelkek megpihennek. Ezt a hiedelmet elsőként Damiani Szent Péter († 1072) említi. A baranyai Hegyszentmártonban, ahol templom sem volt, a férfiak az esti könyörgés után a harangtorony mellett rőzsetüzet raktak. Bálint leírásában a tűz úgy lobogott, „mintha a purgatórium tüze lett volna”.
Minden férfi egy verset harangozott a családjáért, így órákig szólt a harang. Utána két csapat indult a falu két végéről. A kivilágított ablakok alatt imádkoztak, a házakból pedig kukoricát, babot, krumplit kaptak a szegények számára. Éjfélkor a tűznél találkoztak, és elárverezték a terményt. A pénz az egyházé lett.
A szegedi nép halottak hetének hívta azt a hetet, amelybe halottak napja esik. Az öregek ilyenkor nem dolgoztak a földeken. Úgy hitték, hogy aki halottak napján mégis földmunkát végez, azon hóttetöm, vagyis bőr alatti csomó nő. A tilalom mögött Bálint a hazajáró lelkek haragjától való félelmet látta. Göcsejben a halottak hetében mosni sem volt szabad, nehogy a család halottja vízbe kerüljön, vagy rajta ázzon meg a ruha.
Kalács a temetőkapuban, cipó a szegényeknek
A Néprajzi Lexikon Szent István törvényeiig vezeti vissza az elvet, hogy a szegény a halott lelki üdvéért kapjon enni. A szegények megvendégelése mindenszentekkor volt a legáltalánosabb, és ők cserébe a halottakért imádkoztak.
A szegedi tájon a hagyományőrző családok mindenszentekre fehér, üres kalácsot sütöttek, a régi polgárasszonyok a tetejét mézzel kenték be. Ez volt a Mindönszentök kalácsa vagy kúdúskalács. Délután, a temetőbe menet a kapuban várakozó koldusoknak adták, és arra kérték őket, hogy imádkozzanak a család halottaiért.
Csíkdelnén egész kemencére való cipót sütöttek, és még melegen osztották szét a templom előtt álló szegények között. Itt és Kászonújfaluban Isten lepényének is hívták. A delneiek úgy hitték, hogy a halott ilyenkor a hozzátartozói kapujában áll. Ha a szegény nem kap alamizsnát, a halott sírva megy el.
Szőregen a 19. század végén a koldusok mindenszentek és halottak napja táján a temetőkapuban énekeltek. Hosszú énekük első versszaka így szól.
Elindultunk a szent helyre, / A szomorú gyászos kertbe. / Vigasztalást ott sem veszünk, / Könyves szemmel hazamegyünk.
A szőregi koldusok temetőkapuban énekelt énekéből, első versszak (19. század vége; közli Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium, 1977)
Terített asztal a hazajáró lelkeknek
A néphit szerint a halott nemcsak a kapuban jelent meg. Ahol a halott etetésének szokása élt, ott mindenszentek éjszakájára a család halottainak is terítettek, abban a hitben, hogy ilyenkor a holtak kikelnek a sírjukból. A Néprajzi Lexikon írja, hogy többnyire csak üres terítéket tettek ki nekik. Pölöskefőn rétes és égő gyertya került az asztalra, Miklósfán annyi villa, ahány halottja volt a családnak. Kethelyen kenyeret, fokhagymát, sót és kést tettek a fehér abroszra, mert az öregek úgy tartották, hogy a halott éjjel hazajár, és ha éhes, ennie kell valamit.
A parasztság körében általános szokás volt, hogy halottak estéjén, sőt a halottak hetének minden estéjén annyi kis gyertya égett a házban, ahány halottja volt a családnak. Dombrádon a lámpát sem oltották el, mert „a gyertya nem nekünk, hanem a halottaknak világít”. Bátyán a vízbe fulladt rokonokért külön gyertya égett, az asztal alatt.
Mióta díszítik virággal és gyertyával a sírokat?
A Néprajzi Lexikon a 18. század végéig jelentéktelennek mondja a temetői virágkultuszt, a templom körüli középkori temetőben inkább gyümölcsfák álltak a sírok között. Bálint 1977-ben alig másfél évszázadosnak nevezte a sírok felvirágozását a katolikus nép körében. Kováts István kőművesmester az önéletrajzában arról ír, hogy Szegeden a 19. század első felében, a betelepült német polgárság hatására lett egyre általánosabb.
A sírok felvirágozását a protestánsok is átvették, pedig Bálint szerint sok öreg református lelkész még a 19. század végén is pápista szokásnak tartotta, és hadakozott ellene. Sok protestáns gyülekezetben régen gyertyát sem gyújtottak, és nem mindenszentekkor, hanem október 31-én, a reformáció emléknapján mentek ki a temetőbe. A békéscsabai szlovák evangélikusoknál az első világháború idején jelent meg a síron égő gyertya, a messze elesett hozzátartozók emlékére.
Mit gondoltak a lélekről a görögök, a spiritiszták és Gárdonyi?
A hazajáró lélek hite a görögöknél is élt. Erwin Rohde (1845–1898) német klasszika-filológus, Nietzsche ifjúkori barátja, 1890 és 1894 között adta ki a görögök lélekhitéről írt könyvét, amely ma is alapmunka. Rohde szerint Homérosz embere kétszer létezik, egyszer látható testként, egyszer láthatatlan képmásként. Ez a psziché a haldokló száján vagy a sebén át távozik, és füstként, árnyként száll Hádész birodalmába.
Rohde leírja, hogy Athénban tavasszal, az Anthesztéria napjaiban járták a holtak az élők világát. A polgárok tövises cserje levelét rágták, ajtófélfáikat szurokkal kenték be, a házukba betérő lelkeket megvendégelték, az ünnep végén pedig kiűzték őket. A Psyché azt követi végig, hogyan lett a homéroszi árnyképből az orfikusoknál és Platónnál halhatatlan, újjászülető lélek. Magyarul 2025-ben adta ki az Angyali Menedék, 656 oldalon, Bíró Lajos előszavával.
A 19. században már nemcsak november elején kerestek kapcsolatot a holtakkal. 1850 körül divatba jött az asztaltáncoltatás. A lyoni születésű, Párizsban élő pedagógus, Hippolyte Léon Denizard Rivail eleinte kételkedve figyelte. Aztán rendszeresen ült a szeánszokon, és följegyezte, ami ott történt. 1857. április 18-án Allan Kardec néven adta ki a Szellemek könyve című munkát. Ebben a szellemeknek tulajdonított válaszokat kérdés-felelet formában rendezte el. Kardec szerint a lélek túléli a testet, újra meg újra megtestesül, és életről életre tökéletesedik. A magyar kiadásban mellette áll 1864-es műve, az Evangélium a spiritizmus megvilágításában is.
Magyarországon a spiritiszták elsősorban Kardec tanítását követték. Vay Ödön báró felesége, Vay Adelma (1840–1925) saját visszaemlékezése szerint az 1860-as évek közepén kezdett automatikus írással írni. Az 1870-es évek elején a pesti szellembúvárok egyesületének első elnöke lett. Halálának századik évfordulójára jelent meg A spiritizmus misztériuma, amely három művét gyűjti egybe. A kötetben közölt részletből kiderül, hogy a Szférák hét légkörön át mutatja be a szellemek fokozatait.
Jóval később, a 20. század végétől Brian L. Weiss amerikai pszichiáter írt könyveket a lélekvándorlásról. Azt írja, hogy 1980-ban egy Catherine-nek nevezett páciense hipnózisban korábbi életeire kezdett emlékezni. Erről szól 1988-as első könyve, amelyet egy későbbivel együtt A lélekvándorlás könyve közöl.
A szeánszokra Gárdonyi Géza is eljárt. Jegyzeteiben azt írja, hogy 1894 újév napjától harminc vagy negyven ilyen ülésen vett részt. Egyszer az apja lelkét kérte, hogy írja le a nevét. A médium, egy tizenkét éves kislány, előbb Czigler Sándort írt, később Ziglert, pedig Gárdonyi apja Zieglernek írta a nevét. A jegyzetek ma Földre néző szem – Égre néző lélek címmel olvashatók. A halálról szóló fejezetben ez áll: „Az ember nem halandó. Csak a teste halandó.”
Gárdonyi a lélekvándorlásban is hitt. 1922. október 30-án halt meg Egerben. November 1-jén az egri líceum aulájában ravatalozták fel, és a város mind a huszonhárom templomtornyában megkondították érte a lélekharangot. Az egri vár Bebek-bástyáján temették el, a sírját jelölő fakeresztre végakarata szerint ezt vésték: „Csak a teste”.
2026-ban mindenszentek vasárnapra, halottak napja hétfőre esik, és mindenszentek estéjén sok helyen ismét szólnak majd a harangok. Ha az ünnep után kedved támad tovább olvasni, Rohde Psychéjében az athéni halottünnep szertartásairól is részletes leírást találsz.