Ötszáz éve Mohácsnál: a csata, a király halála és a hosszú emlékezet
· Magyar Menedék szerkesztőség
1526. augusztus 29-én alig két óra alatt dőlt el a mohácsi csata, és odaveszett a húszéves II. Lajos király. Mi történt a csatatéren, kik vezették a seregeket, és hogyan lett Mohácsból a magyar emlékezet egyik legmélyebb sebe?
1526. augusztus 29-én a magyar sereg már hajnalban csatarendben állt a Mohácstól délre elterülő síkon, aztán órákig várt az augusztus végi napon. A harc csak délután három óra után kezdődött, és nagyjából másfél-két óra alatt eldőlt. Estére halott volt a húszéves II. Lajos király, mindkét fővezér, az ország két érseke és öt püspöke, valamint katonák ezrei. Ötszáz év telt el azóta, Mohács neve mégis ma is többet jelent egy elvesztett csatánál.
Mi történt a mohácsi síkon?
A csatahelyet a magyar fél választotta: Mohácstól mintegy hét kilométerre délre, ahol keletről a Duna mocsaras ártere határolta a síkságot. Tomori Pál kalocsai érsek eredetileg a Drávánál akarta feltartóztatni a szultán seregét, a haditanács azonban a mohácsi mező mellett döntött. Brodarics István kancellár feljegyzése szerint Perényi Ferenc váradi püspök ekkor azt mondta a királynak, hogy a csata napját majd húszezer magyar mártír emlékének kell szentelni.
Az oszmán sereg kora délután ért a síkság peremére, és egy része már tábort kezdett verni, amikor Tomori rohamra vezette a jobbszárnyat. A váratlan támadás megzavarta a szemközti ruméliai hadtestet, és a második vonal is megindult, a király személyes vezetésével. A lendület azonban megtört a török ágyúk és a janicsárok puskatüze előtt. A lovasság egy része elmenekült, a bekerített gyalogság napnyugtáig harcolt, és szinte teljesen felmorzsolódott.
A csata szemtanúja, Brodarics szerint a küzdelem pontosan másfél óráig tartott; este hatalmas zápor zúdult a mezőre, és a győztesek nem üldözték a menekülőket. A foglyok közül a kancellár szerint másnap ezerötszázat lefejeztek; más összefoglalók kétezer kivégzett fogolyról tudnak.
A veszteségről a források nem egyeznek: gyakran olvasni mintegy négyezer lovas és tízezer gyalogos halottról, más becslések azonban húszezer fölé is felmennek. Elesett Szalkai László esztergomi és Tomori Pál kalocsai érsek, öt püspök, a másik fővezér, Szapolyai György, és huszonnyolc báró – vagyis az ország vezetésének jó része.
Kik vezették a két sereget?
A magyar sereg névleges vezére maga a király volt. II. Lajost kisgyermekként koronázták meg, és kilencéves volt, amikor 1516-ban apja, II. Ulászló halálával trónra lépett. A tényleges hadvezetést nem sokkal a csata előtt két fővezérre bízták: Tomori Pálra és Szapolyai Györgyre, az erdélyi vajda öccsére. Az első vonal szárnyait Batthyány Ferenc horvát-szlavón bán és Perényi Péter temesi főispán vezette.
Tomori pályája rendhagyó volt: a köznemesi származású katona budai várkapitányságig vitte, 1520-ban azonban vagyonát szétosztva ferences szerzetes lett. Három évvel később pápai nyomásra elfogadta a kalocsai érsekséget, az országgyűlés pedig rábízta a déli végek védelmét. Még abban az évben Szávaszentdemeternél aratott győzelme az 1521–1526-os háború egyetlen jelentős magyar sikere volt. A kancellár szerint a fővezérséget is csak hosszas vonakodás után vállalta el.
A másik oldalon I. Szulejmán állt, aki 1520 óta volt szultán, és 1521-ben már elfoglalta Nándorfehérvárt, az ország déli kapuját; mellette nagyvezíre, Ibrahim pasa irányított. A seregek nagyságáról a becslések erősen eltérnek: a magyar oldalon 24–30 ezer emberrel számolnak, a szultáni haderőt a mai összefoglalók 50 és 100 ezer közé teszik. A magyar sereg mintegy 85 ágyújával szemben háromszáz körüli török ágyú állt.
Hiányzott viszont Szapolyai János erdélyi vajda serege, amely Szegednél vesztegelt; a vajda maga kocsin indult a király táborába, de már nem ért oda. Az árulás vádja később, a trónharcok idején kapott lábra – a mai kutatás nem talál bizonyítékot arra, hogy szándékosan maradt volna távol.
Mi lett II. Lajos sorsa?
A vereség után a király kísérete menekítette el a csatatérről. A legtöbb beszámoló szerint egy záportól megáradt vízen próbált átkelni – a hagyomány a Csele-patakot nevezi meg –, és nehéz fegyverzetben, lovával együtt elmerült; vele vesztek kísérői közül is többen. Brodarics úgy tudta, hogy holttestét a Csele nevű falu alatt találták meg, ahol a Duna áradása miatt a szokottnál magasabban állt a víz.
A holttestet csaknem két hónappal később, október közepén kereste meg és azonosította Czettrich Ulrik kamarás és Sárffy Ferenc győri várkapitány. Lajost 1526 novemberében Székesfehérváron temették el – ugyanazokban a napokban, amikor ugyanott Szapolyai Jánost királlyá választották és megkoronázták. A gyilkosságról szóló korabeli híreszteléseket a történészek többsége elveti, a halál pontos helyéről és az azonosítás körülményeiről azonban ma is vita folyik.
Két király, három országrész, másfél évszázad
A csatavesztés híre augusztus 30-án ért Budára, és a királyné az udvarral még aznap éjjel Pozsonyba menekült. Alig két héttel a csata után a szultán bevonult a kiürített városba, portyázói Egertől Győrig pusztítottak, és Mátyás király kódexei, a korvinák közül is sok ekkor került Konstantinápolyba. Októberben azonban a török sereg kivonult: az ország – a Szerémség várait leszámítva – ekkor még nem került tartós oszmán uralom alá.
A legsúlyosabb következmény a hatalmi űr volt: a trónra két jelölt lépett. 1526. november 11-én Székesfehérváron Szapolyai Jánost koronázták meg, december 17-én Pozsonyban pedig a Habsburg-párti urak Ferdinánd osztrák főherceget, Lajos sógorát kiáltották ki királlyá. A két király több mint tíz évig harcolt egymással, és a megosztottságból a szultán húzott hasznot: 1541. augusztus 29-én – napra pontosan tizenöt évvel Mohács után – Buda ostrom nélkül került török kézre.
Ettől kezdve az ország három részre szakadt: nyugaton és északon a Habsburgok uralkodtak, a középső részből török hódoltság lett, keleten pedig, török fennhatóság alatt, később az Erdélyi Fejedelemség szerveződött meg. Budát csak 1686. szeptember 2-án foglalták vissza, 145 évvel az eleste után. Szulejmán negyven évvel Mohács után, 1566-ban, Szigetvár ostroma alatt halt meg – magyar földön.
„Több is veszett Mohácsnál” – a csata az emlékezetben
A szemtanú kancellár még mértéktartóan írt, és nem korszakhatárként mutatta be a vereséget. A „vész”, a nemzeti tragédia képe a későbbi nemzedékek emlékezetében rakódott a csatára, amikor az ország szétszakadását Mohácsra vezették vissza. A magyar hagyomány a gyásznapot Keresztelő Szent János fővételének ünnepéhez, Nyakavágó János napjához kötötte. A szultán viszont szerencsenapjának tekintette augusztus 29-ét: ezen a napon esett el 1521-ben Nándorfehérvár is.
A 19. század költészete és festészete gyásztérré emelte a csatamezőt. Kisfaludy Károly 1824-ben írt elégiája így szólítja meg:
Hősvértől pirosult gyásztér, sóhajtva köszöntlek, / Nemzeti nagylétünk nagy temetője, Mohács!
Kisfaludy Károly: Mohács (1824)
Az 1848–1849-es szabadságharc leverése után a gyász képei új jelentést kaptak: ekkor született Orlai Petrich Soma (1851) és Székely Bertalan (1860) festménye II. Lajos holttestének megtalálásáról. A hagyomány Kanizsai Dorottyának, özvegy Perényinének tulajdonítja, hogy a csata után eltemettette a halottakat.
A „több is veszett Mohácsnál” szólást ma vigasztalásként mondjuk: ne búsulj, nagyobb baj is történt már ennél. A 18. és a 19. század eleji gyűjtemények még úgy közölték: „több elveszett Buda alatt”; Buda helyét a 19. század első felében, a romantika idején vette át Mohács. Arany János 1856-ban írt Népdalok című versének második részében a dal hőse a patkó, a ló, a ház, végül a kedves elvesztése után is ugyanazzal vigasztalja magát: „hiszen több is veszett Mohácsnál”.
A csatatér maga is emlékhellyé vált. 1960-ban Papp László régész munkája nyomán került elő az első két tömegsír, 1975 őszén újabb három; a sátorhelyi sírkertet a csata 450. évfordulóján, 1976. augusztus 29-én avatták fel. A tömegsírok között fából faragott sírjelek állnak; 2011-ben a Szent Koronát formázó fogadóépület készült el, 2012 óta Nemzeti Emlékhely, az ötszázadik évfordulóra pedig új kápolnával és föld alatti kiállítótérrel bővült. A csata pontos helyszínéről mégis máig vitatkoznak: a szemtanú által említett Földvár faluról a kutatás története során tizenhatszor állították már, hogy megtalálták.
Tizenhárom szerző, öt könyv: a régi Mohács-irodalom egy kötetben
A négyszázadik évfordulóra, 1926-ban Lukinich Imre szerkesztésében jelent meg a Mohácsi emlékkönyv 1526: benne Gyalókay Jenő a csata hadtörténetét, Gergely Endre a csatatéri ásatásokat, Tolnai Vilmos a „több is veszett Mohácsnál” szólást, Solymossy Sándor pedig Mohács emlékét a néphagyományban dolgozta fel. Gergely 1924–1925-ben a tömegsírokat is kereste – akkor még eredmény nélkül.
Ez a névsor köszön vissza a Litterae Antiquae kiadó 2026-ban megjelent Mohács 500 – Sorszámozott, gyűjteményes díszkiadás című kötetében, amely a fülszöveg szerint tizenhárom szerző öt könyvét egyesíti. A szerzők között Miskolczy István, Török Pál, Pukánszky Béla, Harsányi Pál és Rédey Tivadar mellett ott van báró Kemény Zsigmond, aki már 1838-ban a „mohácsi veszedelem” okairól értekezett, Krúdy Gyula, aki 1926-ban regényt írt Mohácsról, Szentpétery Imre, Brodarics beszámolójának 1903-as fordítója, és Ortvay Tivadar, aki a csata elvesztésének okait és következményeit vizsgálta.
A fülszöveg szerint a kötet a forrásoktól és a diplomácia szövevényétől a csata leírásán és a régészeti leleteken át a néphagyományig vezeti az olvasót, vagyis egybegyűjti, mit mondott Mohácsról a régebbi magyar történetírás és irodalom. A 656 oldalas, kemény kötésű, fűzött, sorszámozott díszkiadás azoknak szól, akik családi könyvtárukba, ajándéknak vagy az évforduló emlékére keresnek igényes kiállítású könyvet.
Ötszáz év elteltével sem lezárt fejezet Mohács: a csatatér pontos helyét ma is keresik, a király halálának körülményeiről ma is vitatkoznak, a szólás pedig a hétköznapi beszédben él tovább. Ha kedvet kaptál, hogy a régi nemzedékek szemével is megnézd ezt az augusztusi délutánt, a Mohács 500 jó társ lehet hozzá.