Lélek, tudás, megváltás: Hermész iratai, Rohde Psychéje és a Pisztisz Szophia
· Magyar Menedék szerkesztőség
Egy Firenzébe került görög kézirat, egy német filológus klasszikus műve és egy kopt kódex a British Libraryben. Mit tanítottak Hermész Triszmegisztosz iratai, mit hittek a görögök a lélek halhatatlanságáról, és hogyan írja le a Pisztisz Szophia a megváltást?
Firenzében, 1462-ben Marsilio Ficino Platón összes művének latin fordításán dolgozott, amikor kezébe került egy görög kézirat, és miatta félretette Platónt. A kódex Hermész Triszmegisztosznak, a „háromszor legnagyobb” bölcsnek tulajdonított értekezéseket tartalmazott, amelyeket akkoriban Platónnál jóval régebbinek hittek. Ez tévedés volt, a kérdéseik viszont ma is elevenek: honnan jön az ember lelke, mi vár rá a halál után, és mi szabadíthatja meg? Három könyv vezet közelebb hozzájuk.
Ki volt Hermész Triszmegisztosz?
Senki – legalábbis nem történeti személy. Hermész Triszmegisztosz a hellenisztikus kori Egyiptomban formálódott legendás alak: az ott élő görögök saját Hermészüket az egyiptomi Thottal, a bölcsesség és az írás istenével azonosították, és a kettő összeolvadásából egy bölcs tanító alakja lett, akinek iratokat tulajdonítottak. A „háromszor legnagyobb” jelzőt egyes kutatók Thot egyiptomi címeiből eredeztetik: az esznai templomban az isten „nagy, nagy, nagy” jelzővel szerepel.
A neki tulajdonított szövegek egy része asztrológiával, alkímiával és mágiával foglalkozik. A vallásbölcseleti iratok viszont az ember, a világmindenség és Isten viszonyáról szólnak, és tanító párbeszédekben írják le a lelki újjászületéshez, végül a lélek égi felemelkedéséhez és istenüléséhez vezető utat.
Egy firenzei kézirat – és ami 1614-ben kiderült róla
A Corpus Hermeticum tizenhét görög értekezésből áll, amelyek nagyjából i. sz. 100 és 300 között születtek; gyűjteménnyé csak a középkori bizánci szerkesztők fűzték őket. A nyitó értekezés, a Poimandrész neve egészen a 19. századig az egész gyűjtemény címeként is élt. Ficino a fordítás előszavában Hermészt egy hat bölcsből álló lánc élére állította, amely Orpheuszon, Aglaophémoszon, Püthagoraszon és Philolaoszon át Platónig vezetett; a reneszánsz Mózes kortársának tartotta. Isaac Casaubon csak 1614-ben mutatta ki nyelvi elemzéssel, hogy a szövegek szókincse túl kései: az iratok a kereszténység megjelenése után keletkeztek.
A 20. század közepének kutatói még túlnyomórészt görög gondolkodást láttak bennük, ma viszont általánosan elfogadott, hogy a korai hermetikus iratok a hellenisztikus és római kori Egyiptomban születtek. Christian Bull 2018-ban amellett érvelt, hogy egyiptomi papok írták őket, görög filozófiai nyelven.
Ókori, középkori és modern szövegek egy kötetben
A Hermetikum aranykönyve, az Angyali Menedék 2026-ban megjelent, 432 oldalas, sorszámozott díszkiadása ennek a hagyománynak a darabjait gyűjti egybe: a Poimandrészt, Stobaeus Hermész-kivonatait, az egyházatyák megjegyzéseit, A világ szüze című szöveget, a Nag Hammadi-i könyvtár hermetikus iratait, a Smaragdtáblát, a Kübaliont és Hermész Triszmegisztosz száz bölcsességét. A darabok nagyon különböző korokból valók.
Stobaeus, az 5. századi antológiaszerkesztő, a fia nevelésére összeállított gyűjteményében őrzött meg számos hermetikus párbeszédet; a leghosszabb közülük a Koré kosmou, amely 1885-ben A világ szüze címen jelent meg angolul. Hermész-idézeteket Tertullianus, Lactantius és Szent Ágoston művei is megőriztek, a Nag Hammadi mellett 1945-ben talált kopt kódexekből pedig három hermetikus írás került elő.
Más darabok jóval későbbiek. A Smaragdtábla legkorábbi ismert változatai 8–10. századi arab misztikus és alkimista értekezésekben maradtak fenn, a közismert „ami fent, az lent” mondás a tábla második sorának szabad átfogalmazása. A Kübalion 1908-ban jelent meg Chicagóban „Három Beavatott” álnéven, és a kutatók szerint inkább a 20. század eleji New Thought (Új Gondolat) mozgalom eszméihez kötődik, mint az ókori iratokhoz. A kötet így azt is megmutatja, hogyan élt tovább Hermész neve a késő ókortól a 20. századig.
Homérosz árnyaitól a halhatatlan lélekig: mit vizsgált Erwin Rohde?
Az Iliászban Patroklosz lelke éjjel megjelenik Akhilleusznak: termetében, külsejében, arckifejezésében is olyan, mint élő korában, de megragadni nem lehet, füstként illan el. Erwin Rohde Psyché című műve az ilyen homéroszi képekből indul ki. Homérosznál a pszükhé leheletszerű valami, amely a haldokló szájából vagy sebéből távozik, és Hádész birodalmában erőtlen képmásként él tovább, érzés, akarat és gondolat nélkül. Rohde szerint a homéroszi ember kétszer létezik: látható testként és láthatatlan képmásként.
Rohde (1845–1898) német klasszika-filológus volt, Lipcsében lett Friedrich Nietzsche barátja. 1872-ben vitairatban védte meg Nietzsche A tragédia születése című könyvét Ulrich von Wilamowitz-Moellendorff támadásával szemben. A Psyché eredetije (Psyche. Seelencult und Unsterblichkeitsglaube der Griechen) két részben jelent meg Freiburgban, 1890 és 1894 között.
Rohde előszava szerint a görög vallásnak nem voltak szent könyvei: hite szertartásokban élt, gondolatait költők és filozófusok őrizték meg. A könyv első része a lélekkultuszt követi – a halotti szertartásokat, a hérószok tiszteletét, az eleusziszi misztériumokat –, a második a halhatatlanság-hit eredetét, a trák Dionüszosz-kultusztól az orfikusokon és a filozófusokon át Platónig. Rohde szerint a görög számára a „halhatatlan” és az „isten” felcserélhető fogalom volt, a népi vallás pedig áthidalhatatlan szakadékot látott ember és isten között. A lélek isteni természetébe és halhatatlanságába vetett hit szerinte a misztikából, a Dionüszosz-kultusz eksztázisából sarjadt ki.
Utazásunk során tanúi lehetünk a lélek „evolúciójának”: miként vált az a kezdeti korok megfigyelt életjelenségeiből egyfajta esszenciává, szellemmé, halhatatlan hérosszá; emberiből istenivé, világiból transzcendenssé.
A Psyché magyar kiadásának fülszövegéből
A könyv ma is a görög lélekkultusz alapvető kézikönyve. A magyar kiadás 2025-ben, az Angyali Menedéknél látott napvilágot Bíró Lajos előszavával; a 656 oldalas kötet alcíme szerint a mű most olvasható először magyarul.
Egy kopt kódex Londonban és a lélek égi útja
A harmadik könyv mögött egy kézirat története áll. Az 1770-es évek elején Anthony Askew londoni orvos és kéziratgyűjtő egy könyvkereskedőtől vett meg egy pergamenkódexet, amelyet 1785-ben örököseitől a British Museum szerzett meg; ma a British Library őrzi Add MS 5114 jelzettel. A Codex Askewianus szahidi, vagyis felső-egyiptomi kopt nyelvjárásban íródott, de a sok görög szó elárulja, hogy eredetije görög volt. Hogy hol találták, és hogyan került Angliába, nem tudjuk.
A Pisztisz Szophia nevet Carl Gottfried Woide adta a műnek egy később beírt cím alapján; a kifejezés jelentése homályos, a British Library katalógusa „hűséges bölcsességnek” fordítja. Az írás keletkezését a kutatók többnyire a 3–4. századra teszik. A Nag Hammadi-i lelet 1945-ös előkerüléséig a Codex Askewianus egyike volt annak a három kódexnek, amelyek a fennmaradt gnosztikus írások szinte mindegyikét őrizték; minden más ismeret a gnosztikusok ellenfeleinek, az egyházatyáknak a vitairataiból származott.
A szöveg nagy része párbeszéd. A feltámadt Jézus tizenegy éven át csak az alsóbb misztériumokra tanítja tanítványait; ezután az Olajfák hegyén fényáradat száll le rá, felemelkedik az égbe, majd visszatérve a magasabb titkokat is feltárja. Beszélgetőtársai között nők és férfiak egyaránt vannak, a legtöbbet szereplő tanítvány Mária Magdolna. Péter egy ponton panaszkodik is, hogy Mária nem hagy szóhoz jutni másokat; Jézus válasza: szóljon, akit lelkének ereje a megértésre képessé tesz.
A címadó Pisztisz Szophia a tizenharmadik eón, vagyis égi tartomány lakója: egy oroszlánarcú hatalom fényét az igazi fénynek véli, alászáll a káoszba, ahol kisajtolják belőle fényerejét. Bűnbánó könyörgéseit a tanítványok zsoltárokkal és az ókeresztény Salamon ódáival vetik össze – az ódák egyes darabjaira éppen itt figyeltek fel a kutatók, teljesebb szövegük csak 1909-ben került elő egy szír kéziratból.
A tét a lélek sorsa. A lélek célja, hogy az anyagi világot jelentő eónokon túl a fény birodalmába emelkedjen, ehhez a misztériumok – keresztségek, beavatások – adnak kulcsot. Aki ezek nélkül hal meg, annak lelke újjászületik, előbb azonban a feledés poharát itatják meg vele, hogy ne emlékezzen korábbi életeire.
A szöveget Moritz Gotthilf Schwartze adta ki először, latin fordítással (1851); G. R. S. Mead angol fordítása 1896-ban jelent meg „gnosztikus evangélium” alcímmel. A magyar Pisztisz Szophia gnosztikus evangéliuma a fülszöveg szerint „az első, 1896-os fordítás” alapján készült, és 2025-ben jelent meg az Angyali Menedéknél, 304 oldalon.
Gnózis és megváltás: mi köti össze a három könyvet?
A gnózis görögül tudást jelent, de nem tankönyvi, hanem személyes, megtapasztalt tudást; a legtöbb gnosztikus rendszerben annak felismerése, hogy az ember legbensője isteni eredetű, a megváltás feltétele. A „gnoszticizmus” szó viszont újkori: Henry More alkotta meg a 17. században, és a kutatók az 1990-es évek óta vitatják, leírható-e vele egyetlen hagyományként a sokféle csoport, amelyet összefog.
A hermetizmus és a gnoszticizmus a késő ókorban egy időben, egymás mellett alakult, ezért gyakran összemosták őket, a kutatás azonban két külön hagyománynak tekinti. Kérdésük mégis rokon: hogyan emelkedhet fel a lélek a test kötöttségéből az isteni világba? A Corpus Hermeticum egyik értekezésének már a címe is jelzi a választ: az ember legnagyobb rossza az Istenről való tudatlanság. A Pisztisz Szophia misztériumai más utat jelölnek ki, de ugyanúgy a tudásban látják a kulcsot.
Rohde könyve ennek a gondolatnak a görög előtörténetét mutatja meg: hogyan lett Homérosz erőtlen árnyékából isteni, halhatatlan lélek – olyan eszme, amely szerzője szerint a görög misztika révén vált Kelet és Nyugat közös örökségévé. A három könyv így ugyanannak a kérdésnek a nyomát követi Homérosz Hádészától a késő ókori Egyiptom kódexeiig.
Ha kedvet kaptál, érdemes Rohde könyvével kezdened: a homéroszi árnyak és az orfikus lélekhit ismeretében a hermetikus párbeszédek és a Pisztisz Szophia égi útjai is érthetőbbé válnak.