Elek nagyapó és a nagy mesegyűjtők: így került könyvbe a magyar népmese
· Magyar Menedék szerkesztőség
Kisbaconból indult, és gyerekek nemzedékei ismerték Elek apóként. Benedek Elek „a nép mesemondó hangján” írta újra a magyar népmesét, de nem a semmiből: Gaal György, Erdélyi János, Kriza János és más nagy gyűjtők munkájára épített.
Szeptember 30-a 2005 óta a magyar népmese napja, és a dátum nem véletlen: 1859-ben ezen a napon született a háromszéki Kisbaconban Benedek Elek, akit gyerekek nemzedékei ismertek Elek apóként vagy Elek nagyapóként. Meséit a néptől kapta, és újraírva adta vissza: iskoláskönyvekben, kalendáriumokban és ponyvafüzetekben is megjelentek, a 20. század népi mesemondóira pedig nagy hatással voltak.
Egy mesemondó fia Kisbaconból
Benedek Elek földművelő székely katonacsaládból származott. Apja, Benedek Huszár János maga is mesemondó volt: a Magyar Néprajzi Lexikon őt hozza példának azokra a mesemondókra, akiket a 19. századi gyűjtőnek ismernie és követnie kellett. A fiú a székelyudvarhelyi református kollégiumban tanult, majd Budapesten hallgatott egyetemi előadásokat, és diákként Sebesi Jóbbal néprajzi gyűjtőútra indult.
Székelyföldi gyűjtését már egyetemi hallgatóként nyomtatásban láthatta: 1882-ben a Kisfaludy Társaság Magyar Népköltési Gyűjteményének harmadik kötete Kriza János, Orbán Balázs és Sebesi Jób anyaga mellett az övét is közölte. Tanulmányait félbehagyva újságíró lett, a Budapesti Hírlapnál dolgozott, 1887-ben pedig a nagyajtai kerület országgyűlési képviselővé választotta. Beszédeiben az ifjúsági irodalom, a népköltészet, a népnyelv és a közoktatás ügyével foglalkozott.
Ezer év meseköltése a millenniumra
Az életmű középpontjában a Magyar mese- és mondavilág áll. Az öt kötet 1894 és 1896 között jelent meg az Athenaeumnál, Ezer év meseköltése alcímmel, a honfoglalás ezeréves ünnepére. Az 1893 szeptemberében kelt előszó szerint Benedek a gyűjteményekben és folyóiratokban szétszórt meséket akarta közkinccsé tenni. Ezeket többnyire az adott vidék nyelvjárásában közölték, ezért – írta – inkább a nyelvtudósoknak voltak becsesek, mint a nagyközönségnek. Ő „népies irodalmi nyelven, a nép mesemondó hangján” adta tovább őket, hogy a nép és a művelt olvasó egyaránt szívesen forgassa; kiollózott szövegek helyett minden mesét maga írt meg.
Az anyag útja ma is követhető. A mű Magyar Elektronikus Könyvtárban közzétett tartalomjegyzéke sok mesénél jelzi a forrást: Kriza János Vadrózsáit, Erdélyi János és Gaal György gyűjteményeit, Merényi László köteteit – a Többsincs királyfi például Gaal gyűjteményének első kötetéből való. Egységes irodalmi stílusa miatt a sorozat néprajzi kutatásra kevésbé alkalmas; a Magyar Néprajzi Lexikon szerint viszont Benedek szépirodalmi ihletésű feldolgozásai jelentősebbek az eredeti gyűjtéseinél.
A kötetek hamar közkézen forogtak. Az olvasónak című, 1901 júliusában Kisbaconban kelt előszavában Benedek már arról írhatott, hogy sok ezer példány forog az ifjúság és a nagyközönség kezén, és teljesült a vágya: a magyar nép meseköltése közkinccsé vált. Ugyanitt így folytatta:
Nagy lelki örömmel hallom, hogy könyvem a családos házak kedves barátja s az iskolai oktatásnak segítőtársa lett: hogy nagyok és kicsinyek gyönyörűséggel és haszonnal olvassák. A magyar népé ezért az érdem elsősorban. Az ő lelkének kincsei e mesék. Én csupán a nép mesemondó fia vagyok.
Benedek Elek: Az olvasónak (Magyar mese- és mondavilág, Kisbacon, 1901. július)
Gulyás Pál könyvtáros 1910-es népkönyvtári címjegyzéke a népkönyvtárak legkeresettebb művének nevezte a sorozatot, amely azóta is újra meg újra megjelenik. Ennek a nagy vállalkozásnak az alcímét viseli A magyar mesék és mondák nagykönyve is: a Litterae Antiquae 2025-ös, egyesített, sorszámozott díszkiadása alcíme szerint öt kötetet fog egybe, 992 oldalon. Az ismertető szerint tündérmesék, állatmesék, tréfás és hősi történetek mellett a történelmi mondák is helyet kapnak benne – szegénylegényekkel, királylányokkal, boszorkányokkal, táltosokkal és királyokkal.
Hogyan lett Benedek Elekből Elek apó?
A gyerekekhez nemcsak könyvekben szólt. 1889. december 15-én indult Az Én Újságom, a 6–10 éveseknek szánt képes gyermeklap, amelynek első szerkesztői Benedek Elek és Pósa Lajos voltak; Sebők Zsigmonddal a Jó Pajtást is szerkesztette. Az Ezüst mesekönyvben és az Arany mesekönyvben főként az Ezeregyéjszaka és a Grimm testvérek meséit dolgozta át az ifjúságnak. A becenév a könyvcímekben is megjelent: 1900-tól jelentek meg az Elek apó meséi, 1921-ben pedig az Elek nagyapó mesefája.
1921. augusztus 3-án végleg hazatért Kisbaconba, amely a trianoni békeszerződés után Romániához került. Innen, a könyvei jövedelméből épült házból irányította lapjait, köztük a Cimborát. A gyermeklap 1922. február 12-én indult Szatmáron; a 29. számtól 1929. július 14-i megszűnéséig Benedek Elek volt a főszerkesztője. Az Elek apó üzeni rovatban gyermeklevelezőinek írt, és közben következetesen csiszolta a helyesírásukat, a fogalmazásukat.
1929. augusztus 17-én halt meg Kisbaconban. Utolsó levelét Szentimrei Jenőnek szánta, és írás közben érte a szélütés; az utolsó sorok így szóltak: „mindegy, akárki csinálja meg, fő, hogy dolgozzanak…” Kisbaconi háza 1969 óta emlékház, Budán, az I. kerületi Fátyol utcában pedig 2006 óta emlékkút, Elek apó kútja őrzi a nevét.
Az úttörők: Gaal György, Erdélyi János, Ipolyi Arnold
Benedek Elek munkája mögött nyolc évtizednyi gyűjtés állt. A Magyar Néprajzi Lexikon szerint a tudatos magyar népmesegyűjtést a Grimm testvérek gyűjteményének megjelenése indította el – és az első kötet nem is Magyarországon jelent meg. Gaal György (1783–1855), Esterházy Miklós herceg bécsi könyvtárnoka, 1812 és 1822 között gyűjtötte a meséit, részben levelezés útján, részben egy Bécsben állomásozó magyar huszárezred katonáinak segítségével. A Märchen der Magyaren 1822-ben jelent meg Bécsben, németül, a külföldi olvasóknak: ez volt az első magyar népmesegyűjtemény. Gaal magyar nyelvű gyűjteménye csak a halála után, 1857 és 1860 között látott napvilágot.
Erdélyi János (1814–1868) költő és kritikus népdalokat, meséket, közmondásokat gyűjtött, és a Kisfaludy Társaság megbízásából adta ki őket. A háromkötetes Népdalok és mondák (1846–1848) a lexikon szerint az első gyűjtemény, amely magyar nyelvű népmeséket is tartalmazott; 1855-ben külön kötetben adta ki a Magyar népmeséket.
Ipolyi Arnold (1823–1886), a későbbi nagyváradi püspök, 1846-ban a Kisfaludy Társaság pályázatára gyűjtőhálózatot szervezett: papok és diákok segítségével ezernél több mesét, hiedelemmondát, szokás- és gyermekjáték-leírást gyűjtött össze, és ezekből rendszerezte a régi magyar hitvilág emlékeit a Magyar mythologia (1854) lapjain. Népmesegyűjteménye csak 1914-ben jelent meg, Kálmány Lajos szerkesztésében.
Kriza Vadrózsái, Arany László meséi és Berze Nagy katalógusa
Kriza János (1811–1875) Nagyajtán született – Benedek Elek később éppen a nagyajtai kerület képviselője lett. Unitárius lelkész, 1861-től püspök volt, és széles gyűjtőhálózattal kutatta a székely népköltészetet. Gyűjteménye kiadására már az 1840-es évek elején felhívást tett közzé, a Vadrózsák mégis csak 1863-ban jelenhetett meg Kolozsváron, Mikó Imre anyagi támogatásával. A Magyar Néprajzi Lexikon szerint klasszikus balladáink többsége először ebben a gyűjteményben látott napvilágot. Benedek több meséjét is a Vadrózsákból írta újra.
Arany László (1844–1898), Arany János fia, az a kisfiú volt, akihez Petőfi Sándor az Arany Lacinak című verset írta. Tizennyolc évesen, 1862-ben adta ki az Eredeti népmeséket, amelyek anyagát nővére, édesanyja és ő maga jegyezte le Nagyszalonta, illetve Nagykőrös környékén. Gyulai Pállal később ő szerkesztette a Magyar Népköltési Gyűjtemény első köteteit – azt a sorozatot, amelyben 1882-ben a fiatal Benedek Elek gyűjtése is megjelent.
Berze Nagy János (1879–1946) már a következő nemzedékhez tartozott. Besenyőtelken született paraszti családban, tanfelügyelőként dolgozott, és falusi tanítók segítségével gyűjtött; Népmesék Heves- és Jász-Nagykun-Szolnok megyéből című kötete 1907-ben jelent meg. Fő műve a magyar népmesék első nagyobb, korszerű rendszerezése, egy több mint ötszáz mesetípust számba vevő katalógus. Megjelenését nem érte meg: a Magyar népmesetípusok két kötete 1957-ben látott napvilágot Pécsen.
Ezt a hat gyűjtőt állítja egymás mellé a Szkítia 2025-ös, 1052 oldalas gyűjteményes díszkiadása, a Nagy magyar népmesegyűjtemény. Az ismertető szerint a kötet végigvezet a magyar mesevilág főbb típusain, a hősmeséktől a tündér- és varázsmeséken meg az állatmeséken át a tréfás és erkölcsi példázatokig, a szövegek pedig megőrzik a tájnyelvi fordulatokat. Benedek Elek újramondott meséi mellett így a gyűjtők szövegei is kézbe vehetők: ugyanannak a hagyománynak két hangja.
Miért érdemes ma is hangosan mesélni?
A Magyar Néprajzi Lexikon a népmesét az élőbeszéd művészetének nevezi, amely mögött két ember áll: aki mondja, és aki hallgatja. A kifejezőeszközeihez a szavakon túl az arc és a kéz mozdulatai, sőt kettejük viszonya is hozzátartozik – ezért olyan nehéz írásban rögzíteni. A régi falusi közösségekben más mesemondó mesélt a gyerekeknek, más a legényeknek vagy az asszonyoknak, és a hosszú téli esték közös munkáinál a mesemondó tartotta ébren a társaságot.
A lexikon arra is emlékeztet, hogy a mese sosem csak szórakozás volt: magatartásformákat mutatott, nehéz helyzetekre kínált megoldást, ezért amióta története visszakövethető, a gyermekek nevelésének is eszköze. A közös felolvasás ebből a régi helyzetből őriz meg valamit – egy hangot, egy figyelő arcot, egy történetet, amelyet másnap újra el lehet kérni. És valamit a nyelvből is: Benedek Elek a Romániai magyar irodalmi lexikon szerint ősi szókinccsel, népi gondolatfűzésekkel és fordulatos kifejezésmóddal akarta épségben tartani az irodalmi nyelvet.
Benedek Elek 1893-ban azt kívánta, hogy könyve a gyermekes házak szívesen látott barátja legyen. Hogy ez sikerült-e, azt nem a példányszámok döntik el, hanem az esti mesék. Ha kedvet kaptál, vedd elő egy őszi estén valamelyik kötetet, és olvass fel belőle hangosan: a mese ott kezdődik, ahol valaki hallgatja.