Hetven év után: hogyan őrzi és kérdezi újra 1956-ot az irodalom?
· Magyar Menedék szerkesztőség
Hetven éve egy budapesti diáktüntetésből forradalom lett. Felidézzük október 23. és november 4. napjait, a megtorlást és az emigrációt, majd azt, hogyan őrizte és kérdezi újra 1956-ot az irodalom – egészen a 2026-os Csillag a porban antológiáig.
1956. október 23-án este a Magyar Rádió Bródy Sándor utcai székháza elé vezényelt katonák közül többen letépték sapkájukról a vörös csillagot, és átálltak a tüntetőkhöz. A Rádió körül aznap éjjel kezdődött a budapesti fegyveres felkelés. Hetven évvel később egy novelláskötet már a címében egymás mellé állítja a csillagot és a port: a Csillag a porban nyolc kortárs író elbeszélésein keresztül idézi fel a forradalom napjait és a nyomukban járó emberi sorsokat.
Október 23.: hogyan lett egy diáktüntetésből forradalom?
A tüntetésről egy nappal korábban, a Műegyetemen döntöttek. Október 22-én a budapesti egyetemek küldöttei elhatározták, hogy másnap délután a lengyel néppel rokonszenvező tüntetést tartanak, és elfogadták a később híressé vált tizenhat pontot. Az első pont a szovjet csapatok kivonását követelte.
Október 23-án a tüntetés a pesti Petőfi-szobornál kezdődött: Sinkovits Imre elszavalta Petőfi Nemzeti dal című versét, egy diák felolvasta a pontokat. A budai Bem-szobornál Veres Péter, az Írószövetség elnöke olvasta fel a szövetség kiáltványát. Valaki kivágta egy nemzeti színű zászló közepéből a szovjet mintájú címert, és hamarosan a többi zászlóval is így tettek: a lyukas zászló a forradalom jelképe lett. A magyar kérdéssel foglalkozó ENSZ-különbizottság 1957-es jelentése szerint este hat órára 200–300 ezer ember gyűlt össze a Parlament előtt.
Este nyolckor a rádió Gerő Ernő pártfőtitkár beszédét sugározta, amely nacionalistának bélyegezte a tüntetést, és elutasította a követeléseket. Kilenc óra körül Nagy Imre szólt a tömeghez a Parlament ablakából, de az, hogy „elvtársaknak” szólította az embereket, és hazatérésre intett, csalódást keltett. Kevéssel kilenc után a Rádiónál az épületet őrző államvédelmisek tüzet nyitottak a tömegre, fél tíz körül pedig a Városliget szélén ledöntötték a hatalmas bronz Sztálin-szobrot. A talapzaton csak a csizmák maradtak.
A szabadság napjai és november 4. hajnala
Október 24-én hajnalban szovjet harckocsik vonultak be Budapestre, Nagy Imrét pedig miniszterelnökké nevezték ki. A város több pontján barikádok emelkedtek. A felkelők többsége munkásfiatal volt, sok köztük a tizenéves – őket nevezte el a közbeszéd pesti srácoknak, akik Molotov-koktélokkal szálltak szembe a tankokkal. Október 25-én a Parlament elé gyűlt fegyvertelen tömegre tüzet nyitottak; a sortűz áldozatainak számáról ma is eltérő becslések élnek.
Október 28-án a kormány tűzszünetet hirdetett, Nagy Imre pedig esti rádióbeszédében már nemzeti demokratikus mozgalomnak nevezte a történteket, és bejelentette az Államvédelmi Hatóság megszüntetését, valamint a szovjet csapatok kivonását Budapestről. November 1-jén a kormány kimondta a kilépést a Varsói Szerződésből, és kinyilvánította az ország semlegességét.
November 4-én hajnalban megindult a második szovjet támadás. Nagy Imre 5 óra 20 perckor a rádióban jelentette be, hogy a szovjet csapatok megtámadták a fővárost; ugyanazon a hajnalon az ungvári rádióban már a Kádár János vezette új kormány felhívását olvasták be. A fegyveres ellenállást utoljára november 11-én, Csepelen törték meg. A harcokban a titkosítás alól 1993-ban feloldott statisztika szerint 2652 magyar és 720 szovjet állampolgár halt meg; más összesítések 2500 és 3000 közé teszik a magyar áldozatok számát.
Megtorlás és emigráció: mit mondanak a számok?
Amíg a nyugati és a déli határon néhány hétig nem volt ellenőrzés, tömegek indultak útnak, többségük Ausztria felé. A becslések 176 ezer és mintegy 200 ezer fő között mozognak; közülük 1957 nyaráig mintegy 11 ezren tértek haza. Az 1956-os Intézet összefoglalója a végleg távozók számát mintegy 180 ezerre teszi.
Itthon 1956 decemberétől rögtönítélő bíróságok működtek, az első halálos ítéletet december 15-én hajtották végre. Az 1956-os Intézet kutatócsoportja 1994-ben a bírósági iratok alapján 229 embert azonosított, akit 1956 decembere és 1961 augusztusa között forradalmi cselekményéért végeztek ki; a Nemzeti Emlékezet Bizottságának Perek ’56 adatbázisa ma 232 kivégzettet tart számon. Tízezreket zártak börtönbe vagy internálótáborba.
1958. június 16-án kivégezték Nagy Imrét, Maléter Pált és Gimes Miklóst. 1959 márciusában végrehajtották Mansfeld Péter halálos ítéletét – tizenegy nappal a tizennyolcadik születésnapja után. A következő három évtizedben a hivatalos nyelv „ellenforradalomnak” nevezte a történteket.
Vers a Petőfi-szobornál, segélykérés a rádióban: az írók 1956-ban
1956 történetében az irodalom a kezdetektől jelen volt. A Petőfi Kör 1956 tavaszától nyilvános vitákat rendezett: a június 27-i sajtóvitára közel hétezren gyűltek össze. A forradalom első napján Petőfi verse és az Írószövetség kiáltványa szólt a tömeghez. Az ENSZ-bizottság jelentése szerint este tíz óra körül, amikor erősítésként katonákat küldtek a Rádióhoz, és a tömeg feltartóztatta őket, egy idős munkás felugrott a teherautójukra, és egy ismert verset szavalt el nekik. A katonák rövid habozás után leugráltak a kocsikról, és csatlakoztak a felkelőkhöz.
November 2-án megjelent az Irodalmi Újság forradalmi száma: az Írószövetség lapjában látott napvilágot Illyés Gyula 1950-ben írt verse, az Egy mondat a zsarnokságról. November 4-én, néhány perccel reggel nyolc előtt a rádió négy nyelven – magyarul, angolul, németül és oroszul – sugározta a Magyar Írók Szövetségének felhívását, amelyet Háy Gyula olvasott be: az írók a világ íróitól és tudósaitól kértek segítséget. Nyolc óra hét perckor a Kossuth Rádió adása megszakadt.
1956. december 28-án az Írószövetség taggyűlése még elfogadta Tamási Áron Gond és hitvallás című írását a magyar írók elvi nyilatkozataként. 1957 januárjában azonban a belügyminiszter felfüggesztette, áprilisban pedig feloszlatta a szövetséget. A megtorlás az írókat sem kímélte: Déry Tibort kilenc, Háy Gyulát hat év börtönre ítélték.
Hallgatás, emigráció, újraolvasás: így őrizte 1956-ot az irodalom
Az 1956-os Intézet összefoglalója szerint a következő évtizedekben hatalom és társadalom egyaránt kerülte a forradalom emlékének felidézését. Az emigráció és a nagyvilág irodalma azonban nem hallgatott. Márai Sándor New Yorkból, a Szabad Európa Rádióban üzent haza Mennyből az angyal című versével, Albert Camus pedig A magyarok vére című írásában állt ki a forradalom mellett. Faludy György harminc évvel később, 1986-ban Torontóban írt verse már a címében csillagnak szólítja az évszámot: 1956, te csillag.
A nyilvános emlékezés útját a rendszerváltás nyitotta meg. 1989. június 16-án Nagy Imrét és kivégzett társait ünnepélyesen újratemették, október 23-án kikiáltották a köztársaságot, 1990-ben pedig a szabadon választott új Országgyűlés első ülésén elsőként azt a törvényt fogadta el, amely október 23-át nemzeti ünneppé nyilvánította.
Az irodalom ezután új kérdéseket is feltehetett. Kertész Imre Az angol lobogó című, 1991-ben megjelent elbeszélésének csúcspontja egyetlen ötvenhatos utcai pillanat: a járdán álló tömeg megtapsol egy autót, amelynek hűtőjét angol lobogó borítja. A nagy történelem itt egyetlen, évtizedekig őrzött emlékképpé sűrűsödik.
Hetven év után: mit kérdez újra a Csillag a porban?
Idén októberben hetven éve, hogy kitört a forradalom. Aki 1956-ban tizenöt éves pesti srác volt, ma a nyolcvanas évei közepén jár; a tanúk nemzedéke után a történeteket egyre inkább a könyvek őrzik. Ebbe a sorba illeszkedik a MásfélE Írók Társasága nyolc kortárs írójának antológiája, amely alcíme szerint az 1956-os forradalom és szabadságharc 70. évfordulója tiszteletére készült.
A szerzők – Bán Mór, Bene Zoltán, Domonkos László, Gál Vilmos, Gáspár Ferenc, Jezsó Ákos, Pósa Zoltán és Udvardy Zoltán – a fülszöveg szerint korábban meg nem jelent írásokkal, mindannyian a maguk módján idézik meg 1956-ot. Az elbeszélések elé Döbrentei Kornél Kossuth- és József Attila-díjas költő bevezető verset ajánlott, és előszót írt. A történetek hősei egyszerű emberek: pesti srácok, családapák, szerelmes fiatalok, emigránsok, túlélők és vesztesek, akiknek sorsát a szabadságvágy és a történelem alakítja. A kötet tehát nem a nagy dátumok felől közelít, hanem a fülszöveg szavaival azt mutatja meg, „hogyan válik a történelem személyes sorssá”.
A történetek a harcok zajától az emigráció magányáig, a reménytől a tragédiáig vezetnek, miközben egyetlen kérdést járnak körül: mit jelent embernek és magyarnak maradni akkor, amikor egy nemzet a szabadságáért küzd.
A Csillag a porban fülszövegéből
A 188 oldalas, kemény kötésű könyv 2026-ban jelent meg az IdőJel kiadásában. Címét a fülszöveg nem magyarázza, de a csillag kétféle alakban is visszatér az ötvenhatos emlékezetben: a Rádió előtt letépett vörös csillagban és Faludy verscímének csillagában. A cím hallatán az olvasónak mindkettő eszébe juthat.
1956 hetven év múltán is történetekben él: a Petőfi-szobornál elszavalt versben, a rádióban négy nyelven elhangzott segélykérésben, az emigrációban írt sorokban és a mai novellákban. Ha az évfordulón te is a dátumok mögötti emberekre vagy kíváncsi, érdemes kézbe venned ezt a kötetet.