Jezsuiták a Tanácsköztársaságban - 1919

Az 1919-es Tanácsköztársaság véres időszakáról nem sok napló és visszaemlékezés jelent meg, de ami napvilágot látott, azokat is igyekeztek eltüntetni a kommunista diktatúra szellemi örökösei.

Bernhard Zsigmond és Lányi Ede jezsuita szerzetesek memoárjai nem pusztán kuriózumnak számítanak, az eredeti kiadványokból mindössze néhány darab maradt fent napjainkra. A katolikus egyház jóváhagyásával megjelent kiadványok birtoklása is főben járó bűnnek számított az 1945 utáni kommunista diktatúrában.

Bernhard Zsigmond és Lányi Ede szemtanúként ismerteti a proletárdiktatúra rövid, ám borzalmakkal teli időszakának terrorját. Az anyagi és emberi veszteségnél még nagyobb volt a proletárdiktatúra által okozott lelki-szellemi pusztítás. Nemcsak az épületek kerültek állami tulajdonba, a lelkeket is próbálták a keresztény hagyománytól elszakítani. Mintha a mai liberális oktatást írná le beszámolójában Bernhard Zsigmond jezsuita szerzetes.

A Tanácsköztársaság első és legfontosabb feladatának azt tekintette, hogy felszámolja a kereszténységet. Papokat üldöztek, zsaroltak, ha kellett, gyilkoltak. 19 katolikus papnak kellett mártírhalált halnia, akik közül 8 börtönben végezte, 11-et pedig aljas és kegyetlen módon gyilkoltak meg. Nekik állít emléket Meszlényi Antal kanonok, egyháztörténész a kötet harmadik írásában, a „Vértanúink a proletár diktatúra alatt” című tanulmányában.

Az emlékezésekben visszatérő momentumként a magyar nép spontán és példaadó ellenállása is megjelenik: megható, ahogy próbálják bújtatni a papjaikat és védeni a templomaikat, a gyerekek nem engedelmeskednek a vörös tanítóknak, a férfiak, ha kell fegyvert ragadnak, a papok inkább elbujdosnak, de nem mondanak le hivatásukról, vagy ha kell, emelt fővel megöletik magukat.