Erdélyi fejedelemség

Buda elestét (1541) követően, miközben a Magyar Királyság középső területén oszmán tartomány jött létre, a keleti országrészben a Szulejmán szultán által Erdélybe parancsolt Izabella özvegy királyné és fia uralma alatt új magyar állami entitás kezdett formálódni. Mintegy három évtizedig tartó politikai, katonai és diplomáciai küzdelmek következtében alakult ki az Erdélyi Fejedelemség, amelynek létrejöttét a Szapolyai II. János választott király és Habsburg I. Miksa magyar király közötti speyeri szerződésben (1570–1571) foglalták írásba. Báthory István helyesen érzékelte Erdélynek a két korabeli nagyhatalom – az Oszmán Birodalom és a Habsburg Monarchia – közé szorított helyzetét, amikor így fogalmazott: „figyelembe véve, hogy ez a tartomány a földkerekség két leghatalmasabb uralkodója közé van helyezve […] másképpen nem lehet megőrizni és kormányozni, mint úgy, hogy mindkét császár kegyét elnyerjük…”. Az így kialakult, időnként erősebben, máskor gyengébben megmutatkozó kettős alávetettség nagymértékben meghatározta az Erdélyi Fejedelemség államának és uralkodóinak sajátos, kiszolgáltatott helyzetét, ami azt is jelentette, hogy bár az új ország oszmán fennhatóság alatt állt, egyúttal a magyar Szent Korona tagja is maradt. Az Erdélyi Fejedelemség betöltötte történelmi hivatását, a 16–17. században különálló magyar államként őrizte a Magyar Királyság évszázados alkotmányos hagyományait, annak egyik letéteményeseként, miközben anyanyelvű kultúránknak, szellemi és épített örökségünknek máig ható, nemzeti emlékezetünkből ki nem törölhető értékeit teremtette meg.

A Nemzet és Emlékezet sorozatot záró, gazdagon illusztrált kötet válogatást nyújt az Erdélyi Fejedelemségre vonatkozó, elsősorban elbeszélő jellegű kortárs forrásokból, a 19–20. századi szépirodalmi alkotásokból, valamint a tudományos emlékezetet reprezentáló történeti összefoglaló művekből és az elmúlt huszonöt évben született tanulmányokból.