Emberi, nagyon is emberi II. — Könyv szabadszelleműek számára

Friedrich Nietzsche (Röcken, 1844. október 15. – Weimar, 1900. augusztus 25.) német klasszika-filológus, egyetemi tanár, filozófus, (aforisztikus stílusban alkotó) költő, zeneszerző. Mindig vitatott gondolkodónak számított. Filozófiája, felfogása rendkívüli hatású, sok szerzőt, művészt megihletett. Az individualizmus képviselője, az egzisztencializmus egyik előfutára. Az akarat filozófusának tekintendő...

Nietzsche egyik legfontosabb műve, az „Emberi, nagyon is emberi” először 1878-ban látott napvilágot önálló kötetben, majd ennek folytatásaiként Nietzsche két kiegészítő írást jelentetett meg (1879-ben, illetve 1880-ban): a „Vegyes nézetek és mondások”-at, valamint a „Vándor és árnyékát”. Ez utóbbiakat 1886-ban aztán egy kötetbe szervezte, majd újra kiadta - az első kötet második kiadásával együtt - az „Emberi, nagyon is emberi” második részeként, külön-külön rövid előszóval ellátva mindkét kötetet...

Eme II. kötete már szakít a géniuszok iránti rajongásával, és a hűvös józanság lép a helyére. A zsenialitás itt már nem isteni adomány, hanem olyan valami, amit fáradságosan ki kell harcolni, többnyire ínségből fakad, és végtelen szívósság és kitartás kell hozzá.

Az intellektuális vonzalmai itt már fordulatot vesznek a tudományhoz való viszonyában is. Nőzőpontjában a tudomány felértékelődik, szemléletmódja józanabb lesz. Tudományosabb szemléletmódja a „tudó emberek uralmáról” szóló aforizmájában érzékelhető a legtisztábban.

Számára és szerinte az emberi kultúra nem elvont eszmékben és ideológiákban testesül meg, hanem a legkiválóbbak, az ún. tehetség-arisztokrácia képes olyan erkölcsi és gondolkodási minták nyújtására, amelyek minőségileg előbbre viszik az emberiség ügyét. „Hosszabb távon csak azok a társadalmak életképesek, amelyek a minőségi elv alapján strukturálják irányításukat, vezetésüket, érdekképviseleti rendszerüket, ahol a legkiválóbbak határozzák meg azokat az értékeket, amelyekre a kultúra épül...”

Szerinte a tömegek nem minőségi szempontok alapján voksolják hatalomra a vezetőiket, - hisz nem is volnának képesek minőségi döntéseket hozni -, hanem vélt vagy valós érdekeik alapján. A kiválóság másodlagossá válik, a kiválók csak a gépezet jól működő csavarjaivá süllyednek...

Az „Emberi, nagyon is emberi” eme II. kötetéhez csatolt aforizmagyűjteményt 1879-ben írta filozófusunk. „A vándor és árnyéka” címmel jelent meg 1880-ban, majd 1886-ban egy kötetbe foglalta a „Vegyes nézetek és mondások”-kal, és újra kiadta az „Emberi, nagyon is emberi” második részeként.

„A vándor és árnyékát” a bevezető és záró dialógus foglalja keretbe, amelyekben a vándor beszélget az árnyékával, mivel hogy már nincs kivel beszélgetnie. Nietzsche így utal az önmagához való visszatérésre.

Eme aforizmagyűjtemény talán legfontosabb gondolata, hogy „közömbösséget kell mutatnunk a metafizikai, vallási, morális kérdések és képzetek iránt, figyelmünket a legközelebbi dolgok, hétköznapi szokások és szükségletek felé kell fordítanunk!”

„A legközelebbi dolgokkal kell jó szomszédságban lennünk!” - írja a 16. aforizmában.

Az „Emberi, nagyon is emberi” korábbi részeivel szemben a II. kötet egésze, „A vándor és árnyéka” jelentős elmozdulást mutat a filozófus utolsó korszakának végleges élet- és világfelfogása felé. Kiszabadul a filológia rabságából és a pozitivizmus fenyegető bilincseiből is. Szemléletében egyre inkább rátalál önmagára, a saját énjére - az igazi Nietzschére.