Túlélni - Nácivilág Magyarországon - Szibériai Robinsonok

Soros Tivadar 1966-ban eszperantó nyelven írt könyve, „Álarcban, nácivilág Magyarországon” címmel már megjelent magyarul 2002-ben. Jelen kiadásunk (2018) már tartalmazza a „Szibériai Robinzonok” című művet, az általa alapított folyóiratban, a Literatura Mondo-ban 1922-ben folytatásokban közzétett, az első világháborús túlélés-edzőtábor tanúságát is.

A Soros név már 2002-ben sem volt ismeretlen Magyarországon, azonban a holokauszt egészen rendkívüli budapesti túlélőkrónikája akkor nem keltett figyelmet. Mára viszont megkerülhetetlenné vált, mert ez a családnév, mint egy „apokaliptikus konteo” emblematikus hívószava, manapság a leggyakrabban hangzik el Magyarországon, s új fejleményként az egész világon.

„Ezért adjuk most újra a legkülönbözőbb irányultságú olvasók kezébe, mert igazi aktualitása” nem a 20., hanem a 21. században támadt...

Mindaz, amit a Soros fiúk (a kevésbé ismert, de legalább annyira sikeres karriert befutó Pál) megvalósítottak és képviseltek a pályájukon, az apjuk filozófiájának és élettapasztalatainak a hatványozott beteljesítése. Ez az igencsak praktikus know-how a magyar társadalomból való gyilkos kirekesztettségből született: azaz a lélegzetállító sikernek és a szintén hasonló intenzitású elutasítottságnak ugyanaz az oka.

A magyar holokauszt tapasztalatából kibontakozott Soros-féle túlélési stratégia ma is választásra, gondolkodásra késztet. „Legyünk szolidárisak embertársainkhoz minden körülmények között és ellenére!”

Részlet Paul Soros előszavából:
„Tizennyolc éves voltam az apám tárgyalta időben. Ebben a korban az ember már felfogóképes és még tanulékony. Miután voltam olyan szerencsés, hogy életben maradtam, elmondhatom: az akkor szerzett tapasztalatok az egész életemre kihatottak”.

Részlet George Soros előszavából:
„Édesapám... olyan emlékeket elevenít fel, amelyek élesen az eszembe vésődtek - élesebben, mint bármi más, ami azóta történt velem. A németek 1944. március 19-én szállták meg Magyarországot. Az oroszok 1945. január 12-én szabadítottak föl bennünket. A kettő közötti tíz hónapig halálos veszélyben éltünk. Ez idő alatt a magyarországi zsidóknak több mint a fele, a budapestieknek talán egyharmada elpusztult. Családommal együtt én életben maradtam...

Apám különböző módokon sok más embernek is segített. Ekkor érezte magát leginkább elemében. Soha nem láttam ilyen tevékenynek... Életveszélyben forogtunk, de apám látszólag ura volt a helyzetnek. Tizennégy évesen tisztában voltam a fenyegető vésszel, mert apám mindenről felvilágosított...”