Magyarok a Délvidéken, Jugoszláviában

1945 s még inkább 1948 után a határon túli nemzetrészek kérdését csaknem teljesen kiszorították a magyarországi tudományos életből és közgondolkodásból. Csupán 1968-tól beszélhetünk a hazai magyarság- és kisebbség- vagy – az akkori terminológiával – a nemzetiségkutatás újraindításáról, s a következő évtizedekben jöttek létre a kutatás és tudományos feldolgozás alapintézményei.

Arday Lajos 1935-ben született az – akkor – multietnikus és sokvallású Nyíregyházán, francia és cseh ősökkel rendelkező családban. A Debreceni Református Kollégium Gimnáziuma után a Kossuth Lajos Tudományegyetemen történelmet tanult, abból doktorált, és szerzett kandidátusi fokozatot. A családi hagyományok mellett a kiváló Kelet-Európa-kutató, Niederhauser Emil előadásai nyomán fordult figyelme térségünk, Kelet-Közép-Európa nemzeti-kisebbségi kérdései felé.

A MTA Kelet-Európai és Nemzetiségi Kutatócsoport, a Magyar Külügyi Intézet, a Magyarságkutató, majd a Teleki László Alapítvány Közép-Európa Intézet tudományos főmunkatársaként kutatási és oktatási területe a Baltikumtól Görögországig terjedő térség nemzeti kisebbségei, a szomszédos országok magyarsága helyzetének vizsgálata.

Az e kötetben közzétett írások az 1980 és 1990 közötti tanulmányutak, magyar–szlovén és magyar–horvát közös kutatások, terepmunkák eredményeit is közreadják. A máig élő közhiedelem szerint a Kárpát-medencei magyar kisebbségek közül a titói Jugoszláviában élők voltak a legkedvezőbb helyzetben. A magyar tömegtájékoztatás is hozzájárult e megtévesztő kép kialakításához a kivételesnek számító szlovéniai és horvátországi állapotokat bemutató riportokkal, míg a jugoszláviai magyarság több mint 90%-ának otthont adó Vajdaságban érvényesülő dogmatikus kommunista, szerb nacionalista elnyomó politikáról nem es(het)ett szó.

A bajok azonban még régebbi gyökerűek: a délvidéki magyarság demográfiai mutatói 120 éve romlanak; ehhez járult a kivándorlás, a külföldi munkavállalás, a vegyes házasságokban (is) megnyilvánuló asszimilációs hajlandóság, a budapestivel-vel szembefordítható vajdasági/jugoszláv zsákutcás nemzeti(ségi) tudat kialakítása, a térségben legkeményebb vallás- és egyházellenes párt- és állami politika, az 1944-1945-ös, több tízezer áldozatot követelő megtorlás-népirtás máig élő emléke.

S talán a legnagyobb csapás: a délszláv-balkáni testvérháborúk borzalmai elől elmenekülő 40-50 ezer jól képzett fiatal elvesztése. Így apadt nem egészen 100 év alatt a délvidéki magyarság a felére, 570 ezerről a mai 280-300 ezerre.

A „Magyarok a Délvidéken, Jugoszláviában” című eme kötetből a gazdasági és szellemi eredmények mellett az idevezető okokat, folyamatokat és következményeket ismerhetjük meg.