Kínai versek könyve — Hatvan régi kínai költő kétszázhúsz klasszikus verse Kosztolányi Dezső fordításában

A Mennyei Birodalomban sziklákon, házfalakon, tea­házakon, bódékon mindenütt verseket olvasni. Évezredek óta a kínaiaknak a vers mindennapi kenyerük. Aki nem tud verset írni, az legföljebb teherhordó kulinak való. Úgyszólván csak az írás és olvasás gyönyörűségének éltek, míg közéjük nem férkőzött az európai fölvilágosodottság, mely haladásra, gyorsabb ütemre, butító munkára, testvérgyilkoló háborúkra kényszeritette őket. Addig a költészet volt az örömük. Papírjukat ma is pirossal keretezik, az öröm színével.

A kínai írástudókat csak a megoldhatatlan, igazán végzetes kérdések foglalkoztatták: az élet múlása, az elválás, a barátság, az öregedés, a halál, a gyermeki és szülői szeretet s a természet. Millió és millió költeményük ünnepelte már a napfölkeltét, a fűben cirpelő tücsköt, a holdat, az őszt, de még mindig az a legnagyobb becs­vágyuk, hogy újra és újra ezekről az el nem múló, el nem nyűhető témákról daloljanak természetes hangon, úgy, ahogy érzik és látják.

Kína irodalma szakadatlan folytonosság, immár több mint négyezer esztendő óta. Az elbeszélést – a mesét meg a regényt – lekicsinylik, nem is tekintik költészetnek. Szemükben csak a bölcselet nagy s a vers, mely az élet sűrített kivonata, önfeledtség és önkívület, gyermek­élet és örökélet.
A kötet első versei több mint kétezer évvel ezelőtt születtek, és a gyűjtemény utolsó költeményeit is ezer évnél régebben vetették papírra.

Kosztolányi Dezső kínai versfordításai a távol-keleti életérzést, a természet szeretetét, az emberi kapcsolatok tiszteletét közvetítik, megmutatva a kínai szellem lényegét.
Értékvesztett korunkban utat mutathatnak és gondolkodásra késztethetnek a távoli világ több ezer évvel ezelőtt élt kínai költői.