Esszé a nyelvek eredetéről

Az „Esszé a nyelvek eredetéről” (1781) című művében Rousseau a nyelvek voltaképpeni eredetét közismerten az énekben határozza meg.

Az első nyelveket ugyanis szerinte nem a gesztusok által is kifejezhető szükségletek, hanem a szenvedélyek hívták életre, így e kezdeti időkben a nyelvek, amelyek elsősorban még hatáskeltő funkciót töltöttek be, dallamosak voltak.

Az Esszé további részeiben azonban Rousseau számot vet a nyelvek ama csoportjával is, amelyek kialakulásában nagyobb mértékben játszottak közre a szükségletek.

Nyelvtipológiájában ezáltal különülnek el egymástól a beszédhez közelebb álló, érzelemdús déli nyelvek az íráshoz közelebb álló, robosztus északi nyelvektől.

Rousseau diagnózisa szerint a civilizációs törekvések az egyre világosabbá, ám egyszersmind erőtlenebbé váló északi nyelvek térnyeréséhez vezettek, amely - ahogy az Esszé vége felé olvashatjuk – az ének elkorcsosulását vonta maga után. Az egyre tökéletesedő nyelv hatására ugyanis az ének kimódolttá vált, behódolt a matematika törvényszerűségeinek, s többé már nem képes kiváltani azokat a hatásokat, amelyek csupán a természetességből eredhetnek.

Mindez főként a korai „Értekezések” Rousseauját juttathatja az eszünkbe, aki az értékek romlásáért köztudottan a civilizáció előrenyomulását tette felelőssé...

Jean-Jacques Rousseau (Genf, 1712. június 28. – Ermenonville /Pikárdia/, 1778. július 2.) svájci francia felvilágosodás kori filozófus, író és zeneszerző. Politikai eszméi hatást gyakoroltak a nagy francia forradalomra és az utókorra egyaránt. Radikális és forradalmi munkássága főművének, „A társadalmi szerződés”-nek egyik legismertebb sorával is jellemezhető: „Az ember szabadnak született, de mindenütt láncokat visel.”

Az „Esszé a Nyelvek Eredetéről” (Amelyben a dallamról és a zenei utánzásról is szó esik) című eme kiadványt a neves filozófus, író és zeneszerző nyelvekkel, azok eredetével foglalkozó, ezek iránt érdeklődő olvasóinknak ajánljuk.