A Zöldszamuráj — Egy időtlenebb világ dallamai

2019. január elején elhatároztam, hogy az év folyamán mindennap írok egy verset. Ez nem mindig jött össze, hisz néha elsodort az élet, másszor nem égett a nélkülözhetetlen belső tűz. Ellenben az, hogy minden napra írjak egyet, sikerült, hisz a nyugodtabb napokon két, de előfordult, hogy három verset is „megfaragtam”. Egy verset átvettem a Bhagavad-gíta, a harcos kaszt Testamentumából, illetve néhány, még fiatalon papírra vetett verset „újra hangszereltem”, gondolván, ne vesszenek kárba az olyan szívből jövő sorok, amilyenek csak a fiatalság mámorában és zavarában születhetnek.

2023-ban újraolvastam a verseket. A vélt vagy valós fogalmazási, technikai és egyéb hibákat kijavítottam. A tartalomhoz nem nyúltam, csak megállapítottam magamban, hogy míg a versek közül egyesek az egyetemesség felé törekszenek, addig másokból némi indulatosság érződik. De ez emberi. Nincs ebben semmi meglepő. Nem vagyunk tökéletesek, csak gyarló emberek, akik az egyik nap nyitottan, befogadóan, szeretettel állunk a hétköznapok sodrásában, míg a másikon sértődötten, gőgösen indulatoskodunk a világ felett.

A versek az utam egyik megállójában készültek. Ki tudja, melyikben. Az ember örökké az úton bukdácsol, ahol csak megállók várják, egy-egy összegzésre alkalmas időszak, de a végállomás elérése szinte lehetetlen. Talán ezért vagyunk a földön, hogy időnként elbukjunk, majd felálljunk és az Égre nézzünk, és a szellemi-lelki-testi próbatételek közepette jobb emberré váljunk. Ami néha sikerül. Néha nem. Mindenesetre a bukás megtapasztalása nélkül kevés ember gondolkodott el komolyan azon, hogy elsősorban önmagát kell megváltoztatnia és a világra új ablakokat kell nyitnia.