Nyelvész életidők, életpályák Erdélyben

Az előző század második felében, vagy még korábban elvált egymástól az anyaország és Erdély emlékezete, az egyikben egyre kevésbé volt benne a másik, nem beszélve a perspektíváról, hogy az elődöket máshogy, másmilyennek látjuk innen és onnan. A magyarországi olvasók figyelmébe ezért is ajánlhatók ezek a korábban jórészt Erdélyben, szétszórtan megjelent írások. Egyet tehetünk a méltánytalan felejtés ellen: azt, hogy mi magunk is emlékezünk és emlékeztetünk. Örök adósai maradunk azoknak, akiknek legtöbbel tartozunk. „Bele kell törődnünk, hogy életidőnk véges, és hogy menthetetlenül belefut az álomidőbe, mielőtt minden dolgunkat lezárhattuk volna...”

Nincs szándékomban megtéveszteni az olvasót: nem mindenki nyelvész, és nem is mindenki erdélyi, aki ebben a kötetben szerepel. Kétségtelen azonban, hogy – ha nem is voltak nyelvészek – mind elkötelezettek voltak a magyar nyelv iránt, és – ha esetleg nem is éltek Erdélyben – igazolható a szellemi kapcsolatuk ezzel a tájjal.

Amiatt pedig bizonyára nem kell mentegetőznöm, hogy azt, ahogy én emlékezem rájuk, meghatározza saját erdélyi létem, és meghatározzák a nyelvvel kapcsolatos szakmai és nem szakmai elfogultságaim.

A személyességen túl általánosabban is számolnunk kell azzal, hogy az előző század második felében, vagy még korábban elvált egymástól az anyaország és Erdély emlékezete, az egyikben egyre kevésbé volt benne a másik, nem beszélve a perspektíváról, hogy az elődöket máshogy, másmilyennek látjuk innen és onnan. Talán e miatt az eltérő perspektíva miatt is a magyarországi olvasók figyelmébe ajánlhatók ezek a korábban jórészt Erdélyben, szétszórtan megjelent írások.

Valamilyen alkalom vagy felkérés szülte ezeket a szövegeket, ez a magyarázata és talán a mentsége is stiláris, műfaji sokféleségüknek. Egyvalami mindig motivált vagy éppen dühített: az emlékezés és a felejtés, a kultusz és az amnézia szeszélyes, igazságtalan, méltánytalan játéka. A kanonizált kultusz, a mítosz néha érthetetlen szelekcióval, torzítással a történelmi idő süllyesztőjébe taszíthat emlékezésre méltó jelentős személyiségeket, eseményeket.

Az idő rostája igazságtalan és méltánytalan, hiú remény abban bizakodni, hogy az idő majd igazságot tesz. Egyet tehetünk a méltánytalan felejtés ellen: azt, hogy mi magunk is emlékezünk és emlékeztetünk.

Életem folyamán a szakmai pályám mindig több sávon haladt, és ezeken a sávokon nagyon különböző alkalmai adódtak a találkozásnak. A kötet alcímei jelzik az emlékezés köreit. A leggyakoribbak, legközelebbiek nyilván azok voltak, amelyek tanárságommal, tanszéki munkahelyemmel, kollégáimmal, tanítványaimmal kapcsolatosak. Életem többükkel évtizedekre összekapcsolódott, és bízhatok benne, hogy vannak, akikkel ez a már-már családias kapcsolat életem végéig megmarad. A tanár elégtétele, hogy az élete bővelkedik ilyenekben.

Azt azonban be kell látnom, hogy az én emlékezéseim és köszöntéseim is alkalmaktól függően szelektívek voltak. Méltánytalanok is leginkább azok iránt, akikről soha nem írtam, noha életpályámon meghatározóak voltak. Örök adósai maradunk azoknak, akiknek legtöbbel tartozunk. Bele kell törődnünk, hogy életidőnk véges, és hogy menthetetlenül belefut az álomidőbe, mielőtt minden dolgunkat lezárhattuk volna.
(Péntek János)
* A weboldalon található termékleírások - a hivatalos kiadói ajánlások kivételével - a Magyar Menedék Könyvesház kizárólagos szellemi tulajdonát képezik (1999. évi LXXVI. törvény), így ezeknek a részleges vagy teljes utánközlése bármely más digitális vagy nyomtatott formában a Magyar Menedék MMK Kft. előzetes írásbeli hozzájárulása nélkül tilos.