Székely őstörténet és ősvallás

A ​székelységnek (miként a magyarságnak) először szellemileg és lelkileg kell feltámadnia, testi-földi felépülése csak azután következhet.

Az utóbbi 1000 évünk önelvesztésünk története, ami csak romokat hagyott maga után; egykori önmagunk apró, szétszórt töredékeit.

Akikben újra tudatosul az elvesztett emlékezet, azok által mutatkozik meg az isteni szándék e nép feltámasztására. Hiszen az első mindig a Szellem.

A sötétség ügynökei azt akarják, hogy elfelejtsük magunkat, hogy ne tudjuk, kik vagyunk. Ha az egyén nem ismeri önmagát, az ugyanúgy tragédia, mint ha egy nép nem ismeri az eredetét és hagyományait.

Minden tudás alapja az emlékezés. Az emlékezés ad esélyt a túlélésre és őrizheti meg a hagyományt (a tradíciót). Népünk megbetegedése összefügg az emlékezetvesztésével.

Németh László feltette a kérdést: „Mikor fordul egy nép kórjóslata aggasztóra?” – „Amikor a múltját elveszti” – adta meg a választ is.

„Nemzeti emlékezetünk és önbecsülésünk a legnagyobb károsodást a nyugati álkeresztény hódítás idején, az idegenek (rém)uralmának „szentistváni” bevezetésekor szenvedte el, majd a XIX-XX. században, az istentelen-anyagelvű elsötétedés hagyománypusztító korszakában.”

A székelység a magyarság szíve, legősibb magja. Újra kell növesztenie gyökereit, egyre hosszabbakat, erősebbeket, mind mélyebbre hatolókat... Minden külső növekedésnek, kivirágzásnak ez az előfeltétele...

Remélem az én írásom is lélektápláló gyökérré válik.

Ahogy:
Gyökér adja fáját,
Fája adja ágát,
Ága adja bimbóját,
Bimbó adja virágát,
Virág adja almáját