Rendszerváltás

A helsinki emberi jogi elvek elfogadása érzékeny pontjukon érintette a kommunista diktatúrákat, amelyek sem jóléti, sem az igazságosabb társadalom megvalósítására
tett ígéretüket nem tudták beváltani, holott „ezekre hivatkozva kárhoztatták jogfosztottságra alattvalóikat”.

Az 1987 és 1990 között végbement kelet- és közép-európai rendszerváltások egyik legfeltűnőbb jellegzetessége ugyanis éppen az volt, hogy a hatalom gyakorlói egy idő után „kifogytak a szavakból”. Már önmaguk számára sem tudtak értelmes magyarázatot adni arra, miért is kellene érintetlenül hagyni hatalmi privilégiumaikat. Ahogy fogytak a szavak, úgy csökkent az elszántságuk is arra, hogy erőszakkal állják útját a demokratikus folyamatoknak, mint ahogy tették ezt 1953-ban Berlinben, 1956-ban Budapesten, 1968-ban Prágában vagy 1981-ben Varsóban.

Nem kevésbé fontos rámutatni arra, hogy az emberi jogi doktrína térhódítása nemcsak a hatalomra, hanem a hatalom ellenzékére is hatással volt. Részben kiszorította, részben új keretbe ágyazta a hagyományos antikommunista érvkészletet.

Az emberi jogi alapon álló kelet- és közép-európai ellenzék nemzeti függetlenséget követelt ugyan, de nem volt (szükségképpen) nacionalista. Kiállt a kisebbségek jogaiért, de ugyanakkor hárítani tudta az irredentizmus és a nemzeti sovinizmus vádját, mert a kisebbségi jogok követelését a demokratikus jogok és intézmények követelésével kapcsolta össze.

Kiállt a vallás szabadsága mellett, de nem volt klerikális: ragaszkodott az állam és az egyház szétválasztásához. Szembefordult a hatalomgyakorlók privilégiumaival, de mentes volt a faji/etnikai, vallási vagy társadalmi elitizmustól, arisztokratizmustól.

Világossá tette, hogy nem pusztán a hatalomváltás, a hatalmat gyakorló elit lecserélése a célja, hanem a politikai közösség újraalapítása.

Mindezzel olyan keretet kínált, amellyel a nyugati demokráciák közvéleménye is kételyek nélkül azonosulni tudott.