Ördögszáj — Lélekvesztések bő száz év magyar történelméből 1918-2048

Tíz évvel ezelőtt még jóval kevésbé lett volna elképzelhető, hogy ennyi kortárs − fiatal és idősebb − magyar szerző tollából származó dráma jusson el nemcsak a színpadokra, de a valóban szélesebb közönséghez is.

Természetesen régebben is akadtak kortárs darabok, amelyekkel megismerkedhetett az ínyenc színházi közönség, az viszont kétségtelen, hogy napjainkban lényegesen nagyobbá vált az igény a kortárs magyar drámára, mint azt bárki is hitte, remélte volna korábban.

Ráadásul már nemcsak egy szűk réteg fokozódó étvágyáról beszélhetünk, hanem olyan növekvő érdeklődésről, amely megfigyelhető a fiatalabb, gimnazista korosztálynál és az idősebb generációknál is.

Míg néhány kivételtől eltekintve a kortárs magyar líra és próza olvasótábora egy meglehetősen szűk rétegből kerül ki, s a mindennapi kulturális terektől továbbra is kissé elkülönülve éli mindennapi életét az úgynevezett „magasirodalom”, addig egyre nyilvánvalóbbnak tűnik, hogy a kortárs magyar dráma megtalálta az utat, ami kifelé vezet ebből a rétegspecifikus jellegéből.

A dráma elsődleges tere természetesen a színpad, nem pedig a könyvek lapjai, ott válik egyértelművé, hogy mennyire él, működik.

Vörös István drámái pedig hihetetlenül jól bizonyítottak, bizonyítanak ezen a téren, miközben a szövegeket olvasva, azok rétegeiben elmerülve némileg meglep a hatalmas siker.

Félreértés ne essék, utolsó mondatommal nem azt szerettem volna mondani, hogy nem jó olvasni a tíz színpadi művet tartalmazó kötetet. Inkább azt, hogy a Vörös által írásban megteremtett komplex univerzumot nyilvánvalóan a színészi játék teszi igazán emberközelivé, olyanná, amiben a legkülönbözőbb életkorú, élethelyzetű, világlátású, iskolázottságú emberek egyaránt örömüket lelik.

Számomra például teljesen meglepő volt, hogy középiskolás korú diákok milyen áhítattal beszéltek az egyik előadás után a kötet címét is adó „Ördögszájról”.

A sokféleséget leginkább a műveket egységesen átitató fanyar humor kovácsolja egységbe, és mértékkel fogyasztva minden kétséget kizáróan kifejezetten szerethető ez a groteszk. Évtizedek, emberöltők távlatába röpítenek a kötetben lévő szövegek, a világ- és a magyar történelem nagy eseményeinek árnyékában megbújó részleteket világítanak be, de nagyon is maiak, nagyon is ismerősek.

Kevés cselekmény, sok ráközelítés, szeretet, gyűlölet, szerelem, testiség, elfogadás és kirekesztettség, megalkuvás; akár hétköznapjaink keserű szappanoperája is lehetne, sőt részben az is, de lényegesen bölcsebb, több és őszintébb, ha nyitott szemmel olvassa az ember.

Vörös István drámaíróként is nagyon jól tudja, hogy mit tesz, s ahogy alkot, azt nagyon jól csinálja. Fogja mindenki az Ördögszájat, és menjen el a színházba is, aki csak teheti; biztos vagyok benne, hogy egyiket sem fogja megbánni.