Kolimai napló

A szerző 2012-ben megjelent, „Fehér láz” című műve már felkelthette az olvasók érdeklődését e rendkívül tehetséges lengyel publicista, dokumentarista, a Kapuściński-iskola egyik karakteres képviselője iránt.

JACEK HUGO-BADER szerző (1958. -) varsói újságíró. Átkajakozott a Bajkál-tavon, kerékpárral hajtott keresztül a Góbi sivatagon, barangolt Kínában és Tibetben. A legnagyobb feltűnést a Szovjetunió utódállamairól készült riportjai keltették.

A Kapuściński-iskola más képviselőihez hasonlóan Hugo-Badernek is megvan az az erénye, hogy újságíróként szakosodott egy régióra (Oroszországra és Kelet-Európára). Tökéletes a helyismerete. Nem külpolitikai újságíróként, hanem inkább utazó antropológusként gyűjtötte az ismereteket és mindebből írta az igényes és rendkívül olvasmányos beszámolóit.

A Kolima egy folyó Oroszország ázsiai részén, Kelet-Szibériában, a Magadani területen és Jakutföldön. Nevét a vidékén kialakított gulagtáborok tették ismertté. Földje nagyobb részt az örökfagy övébe tartozik. Bár Szibéria zord éghajlata alatt sok helyen voltak munkatáborok, a Kolima vidéke mégis fogalommá vált. A foglyok szenvedéseiről és az itteni körülményekről az igazságot csak a 20. század vége felé ismerhette meg a világ...

„Magadan a Kolima vidék fővárosa, a terület közigazgatási, gazdasági, tudományos központja. Alekszander Szolzsenyicin már alapműve, „A Gulag szigetvilág” első fejezetében is említi...

Magadanból indulok el a Kolimai Főútvonalon, amelyet Kolimai Magisztrálnak is hívnak, az orosz autósatlaszban pedig Kolima szövetségi útként szerepel. A helybeliek többnyire röviden csak Főútnak nevezik. Ez az egyetlen országút ebben a hatalmas térségben, amely akkora, mint Európa egyharmada. Az öregek úgy mondják, hogy ez az út a világ leghosszabban elnyúló temetője...

Utánaszámoltam: ha a Sztálin-korszak kolimai lágereinek minden áldozatának holttestét lefektetnénk rajta egymás után, nem férnének el. Kolima több mint egymillió-egyszázezer vagy -kétszázezer emberi lényt nyelt el.

Az a baj, hogy senki sem tudja, mennyit. Ha összeadjuk az 1932-től 1956-ig ide szállított összes tengeri embertranszportot, azt az eredményt kapjuk, hogy több mint kétmillió fegyencet szállítottak Kolimára. De erről szinte egyetlen szó sem esik a történeteimben!

Nem beszélek azokról az időkről. Ha elmegyek az utolsó túlélőkhöz, csak fösvénységből teszem, nehogy elszalasszam őket, mert az utolsó pillanatban vagyunk, amikor még följegyezhetem, mit kellett átélniük, megtapasztalniuk.

Mert kivételes emberek - látták az élet legmélyét, a lágerben átlépték azt a határt, amelyen túl minden lélek széthullik...”

A „Kolimai Napló” című eme kiadványt a közismert lengyel szerzőnek a Kolimai Főútvonalon az élet legmélyét bemutató kötete, nem mindennapos útja iránt érdeklődő olvasóinknak ajánljuk.