Írak és kenők készítése — 17. század

Részlet az utószóból:

A 17. század az orvostudomány nagy változásának időszaka, amikor a középkori eredetű, Istenre hagyatkozó, a gyógyítással szemben szkeptikus szemléletet a fűben-fában orvosságot sejtő empíria térnyerése után lassan visszaszorítja az okokat felismerő, hatóanyagokkal operáló orvostudomány és gyógyszerészet.

A gyógyítás egyik eszközéül a korszak elején a gyónás és az ima szolgált, a tudós orvosok többsége azonban a gyógyítás elméleti alapjaként ókori szerzőkre, Hippokratészre, Galenusra és másokra hivatkozott. A recepteskönyvekben előfordul a kövek és drágakövek gyógyító erejébe vetett hit, és fölbukkan a humorálpatológia (nedvkórtan) némely maradványa. Olykor találkozunk, különösen a füveskönyv részeknél asztrológiai természetű korlátozásokkal. A receptek túlnyomó többsége azonban növényi, ritkábban állati, ill. ásványi eredetű gyógyító szerek hatására támaszkodik, s a hozzávalók egy részét patikából kellett beszerezni.

A korszak gyógyító mesterségének fontos szereplője volt a borbély, aki egyben felcser is volt, foglalkozott érvágással, foghúzással, sebeket és bőrbetegségeket kezelt, kenőket és gyógyításra szánt porokat, italokat készített. A borbély-céhek igyekeztek fenntartani mesterségük tekintélyét, oktatták a borbélyokat, küzdöttek a kontárok ellen, és a bevált gyógykészítményeket terjesztették. A jelesebb borbélyok kéziratokban őrizték a tudományukat, és adták tovább.

E kötetünk a 17. századi kézirat alapján ad képet a borbély, a házi gyógyítás és gyógyszerészek közös tevékenységéről...