Hét év Szibériában — A krasznojárszki pokolban

A világháború hadifoglyai közül többen megírták már élményeiket, tapasztalataikat, szenvedésüknek megrázó történetét – de talán senki sem tudott értékesebb munkát nyújtani a közönségnek, mint ennek a könyvnek írója. Olvasva ezeket a lapokat, az ember sok helyen hajlandó volna azt hinni, hogy a költői képzelet, a messziről jött ember nagyotmondása színezte ki az elbeszélést. Ám, aki ismeri a szerzőt, s tudja felőle, hogy az igazmondásban is milyen talpig férfi: az nem fog kételkedni abban, hogy könyvében nincs túlzás, nincs egyoldalú beállítás, nincs elferdítés, hanem a színtiszta igazságot rajzolja az író s ennek megfelelően váltakoznak a képen rikító színek rettentő sötét foltokkal. Azt azonban már az író művészi erejének tulajdoníthatjuk, hogy könyve – elejétől-végig – lebilincselően érdekes. Igaz, hogy a szibériai hadifoglyok életében végtelen sok egyformaság és egyhangúság uralkodott, – de az író olyan pompásan tud embereket és viszonyokat jellemezni, helyzeteket vázolni, apró részleteket is nagy elevenséggel előadni: hogy könyvét valósággal úgy olvashatjuk, mint valami érdekes regényt, amit – megkezdvén – alig tudunk kezünkből letenni.
Pedig hát ez a munka – nem győzöm hangsúlyozni – szórói-szóra igaz történet, a maga minden szomorúságával, minden borzalmával. És éppen ezért a szerző nem csupán az olvasmány után vágyó közönséget elégíti ki, hanem a történetírás érdekeit is szolgálja könyvével, mert hiteles adatokat nyújt a világháború történetéhez és lélektanához, miket a jövendő história-írója bízvást felhasználhat. Melegen ajánlom tehát ezt a derék művet mindenkinek, aki emberi sorsok és történeti korszakok iránt érdeklődik. Ez az ajánlás voltaképpen csak arra való, hogy valaki kezébe vegye a könyvet. Az első lapok után a mű maga fogja ajánlani magát, – s bármennyire elrémül is az olvasó, tudomást szerezve a szibériai fogoly élet rettenetességeiről, mégis nagy lesz öröme, hogy egy új íróval ismerkedett meg, akit e könyvnek bizonyára elkövetkező méltó sikere talán további művek írására is ösztönözni fog. írói tevékenységével remélhetőleg nemcsak magának szerezne lelki kielégülést, hanem gazdagítaná az irodalmat is, melynek – már első művével – számottevő munkásaként jelentkezik. (Szász Károly, Budapest, 1927.)