Dícsértessék

Arcodat ​keresem, Uram, Istenem! Pléhre festett Krisztusok, Máriák, Angyalok. A Nap felé fordítják arcukat...

Mozdulatlanul néznek a sugárzó fénybe.

E könyv anyagát 1973 és 2013 között fényképeztem. A népi vallásosság nagyon ritka, pusztulásukban is megkapó ezen emlékei az elmúlt évtizedekben megfogyatkoztak, s országnyi területről csak néhány maradt fenn.

Mára elkopott a tiszteletük, a megbecsülésük. Pedig mennyi fohász és könyörgés hangzott el a keresztek előtt, s mennyi imát hallgattak meg az idők során!

Egykoron benépesítették az egész Kárpát-medence magyarlakta falvait az utak kereszteződésében, a gabonaföldeken, a szőlőhegyek lábánál, faluk szélén, templomkertekben, temetőkben…

Megkapó történetek, csodás események vagy járványok fűződnek ezeknek a kereszteknek az állításához. Megragadó e névtelen mesteremberek hite, amellyel megalkották műveiket.

Szinte érezni megindultságukat, ahogy az anyagot megformálták, igyekezetüket, hogy pontosan azt az „igazi Krisztust – Máriát” ábrázolják, akit az evangéliumból megismertek, akivel szenvedésében együtt éreznek, akit siratnak és akit szeretnek.

A „Dicsértessék” című eme kötetben „ezek a Krisztus- és Mária-arcok az egykor élt emberek arcai, egy távoli múltból néznek ránk, s üzenetül hagyják örömüket, bánatukat, szenvedésüket. Hitről, belső csöndről, a lélek csöndjéről vallanak, meditációra késztetnek.
(Olasz Ferenc)