Citadella

„Felismertem, hogy az ember citadellához hasonlatos. Ledönti a falait, hogy megszerezze a szabadságot, de az csak feldúlt, s a csillagoknak nyitott erődítmény marad. Akkor fölébred a szorongás... Citadella, az ember szívében foglak felépíteni.”

Antoine de Saint-Exupéry (1900-1944) életműve eléggé későn vált ismertté Magyarországon. Az „Éjszakai repülés” ugyan már 1940-ben megjelent magyar fordításban, de „A kis herceg” 1947. évi első megjelenése után mégis 1966-ig kellett várni további regényeire, amikor hazájában már némileg halványodóban is volt e hősi halált halt pilóta-író dicsőségének fénye, aki jó két évtizeden át szerepelt a francia szellemi élet vezetőinek sorában, többek között Camus és Sartre oldalán.

Kevésbé maradt azonban nálunk ismert műveinek a nem regényes része, vagyis a halála után kiadott esszék, jegyzetek és elsősorban az élete főművének szánt, de csak első fogalmazásban és befejezetlenül fönnmaradt „Citadella”.

A Citadella, amely egy biblikus stílusban írt óriási parabola, nem eleve kész, határozott terv alapján született, hanem – Pascal Gondolataihoz hasonlóan – feljegyzések, gondolatok formájában. Alapkérdése, az Isten keresése, a megtalálás lehetetlenségének tragikus tudata is egyezik náluk.

A cél ugyanaz: megkeresni az emberi élet értelmét a családban, az igazságban, az otthonban, a mesterségben, a szeretetben, a boldogságban, a testvériségben, a szabadságban, az emberi közösségben.

A lényeg: veszendő létünk elcserélése valamire, aminek értelme van. A hímzőrámájuk felett vakoskodó asszonyok gyönyörű, Isten házát ékesítő hímzett terítőkre cserélik el magukat, a gyermekét ápoló anya egy édes mosolyra, a szegkovács meg a deszkát fűrészelő asztalos hajóra, az építész templomra, az uralkodó a népe boldogságára.

Mindenkinek megadatik a csere lehetősége: az élet elpusztulhat, de amit másokért alkottunk, az megmarad. Az elcserélődés a mesterségben, mások, a közösség szolgálatában: minduntalan visszatérő témája a „Citadellának”, de egyúttal alapgondolata Saint-Exupéry egész írói működésének is.

Arra kérjük tehát az olvasót, hogy a „Citadellát ne tekintse kész műnek, s főleg ne folyamatos olvasmánynak. Lásson benne gondolatgyűjteményt, s ha részletekben, breviárium-szerűen olvassa, rengeteg szépséget fog benne felfedezni, és eltörölhetetlen, megragadó költőiségű képekbe sűrítve maradnak meg benne a moralista író elmélkedései életről, halálról, a dolgok értelméről...”