Azrael árnyékában

Dsida Jenő (Szatmárnémeti, 1907. május 17. – Kolozsvár, 1938. június 7.) erdélyi magyar költő. Egyénisége elütött a történelemmel viaskodó hitvallókétól, ő nem a végzettel kívánt pereskedni, egyszerűen énekelni akart: a természetről, a szerelemről, az ifjúságról, akár a késő romantikusok. Verseinek többsége vidám, bravúros rím és ritmusjátékkal, melankolikus életérzéssel, a szépség és a jóság hirdetésének jegyében íródott. Ő maga így vall erről: „Hiszek a hitben, a bátorságban, az élet minden körülmények között megmaradó szépségében. Hiszek a mindenható mosolygásban”.

A háború, a trianoni diktátum következményei és fiatalkori szívbetegsége rányomta bélyegét az életművére. A részvét, a szenvedőkkel való együttérzés költője volt, aki szeretettel fordult mindenki felé. Visszatérő témái a hazaszeretet, a mély katolikus vallásosság, a szerelem és a halálfélelem. Egyik leghíresebb verse, a Psalmus Hungaricus (Magyar zsoltár), melynek létezését megpróbálták örökre elfeledtetni.

A kötetben a költő válogatott versei találhatók ukrán és magyar nyelven, Ivan Petrovtsij ruszin költő és műfordító válogatásában. Mellette olyan jeles műfordítók szólaltatják meg a költeményeket, mint Dmitró Medencij, Sztaniszlav Zincsuk és a már elhunyt Jurij Skorbinec...

Azrael Árnyékában:

Fehér, haldokló koldusok.
Azrael szárnya megsuhog
s nyomába, mint a tinta, foly
ezer puha, meleg bagoly.

Síró, piciny, beteg hitem
eldédelgetem szelíden,
de amikor elszenderül,
úgy itt maradok egyedül.

Húsvétra készülnek talán,
csengő cseng barikák nyakán.
Itt süt, pirít, pofoz, gyaláz
a láz, a láz, a láz, a láz.

Reszketve sárgul a kezem.
Bibliára emlékezem.
Ecetet iszom s untalan
lándzsa döfi át oldalam.

Ezüst harang. Folyik a könny.
Mögötte jön a hűs közöny.
A szem sötét, semmit se lát.
Aludni ötszáz éven át.