A tökéletes Mária-tisztelet

Az a Mária-tisztelet, amely e könyv olvasása nyomán alakult ki bennem, s amelyről most nem beszélhetek részletesen, azóta is elevenen él bennem.

Ez az áhítat szerves része lelki életem és teológiai gondolkodásom egészének. Tudjuk, hogy a szerző egyfajta „rabszolgaságként” határozta meg lelkiségét.

Ez a gondolat megütközést kelthet a kortársainkban. A magam részéről nem látok itt semmi nehézséget. Úgy gondolom, egyfajta paradoxonról van szó, amelyhez hasonlókat gyakorta találunk az Evangéliumokban is.

A „szent rabszolgaság” nem más, mint Isten nekünk adott legnagyobb ajándékának, szabadságunknak tökéletes beteljesítése. A szabadságnak ugyanis szeretet a mércéje: olyan szabadok vagyunk, amilyen odaadással szeretünk.

Alaptétele ennek, hogy minél odaadóbb a lélek Szűz Máriához, a kegyelmek Istentől rendelt közvetítőjéhez, annál bensőségesebben meríthet az isteni Szív kegyelmi árjaiból, és annál közelebb jut el magához a kegyelem szerzőjéhez, Istenhez.

Ami Szűz Mária közbenjárását illeti, katolikus dogma, hogy a boldogságos Szűz értünk Istennél közbenjár, és ebben a minőségben mérhetetlenül felülmúlja az összes szentet. Az Ő közbenjárói tisztje azonban teljesen általános, vagyis minden egyes kegyelemre kivétel nélkül kiterjed, nem dogma ugyan még, de sokkal több, mint pusztán jámbor vélemény...

Ha pedig Mária kegyelmi közvetítését összehasonlítjuk Krisztus közvetítő tisztjével; azt kell mondanunk, hogy Krisztus elsősorban is saját hatalmánál fogva mint Istenember és Megváltó a kegyelmek egyedüli szerzője és adományozója, és hivatalos közvetítőnk Istennél.

Szűz Mária, függésben Krisztustól és Istentől, - Jézus Krisztus érdemére való tekintettel kapott különös kiváltsága által - a mi közvetítőnk és közbenjárónk a szentséges Fiánál és Istennél...

Ez a Kiváltsága Azonban Istenanyai Hivatásában Gyökerezik...!