A múlt kövéből a jövőnek bástyát — A magyar lélek harangszói

Sorsunk rétegeiben a parasztköltők olyan szálakat fontak a magyar kultúra és öntudat szövedékébe, amelyek akkor is biztosították a folytonosságot, amikor az is kérdés volt, hogy nemzetünk túléli-e a következő évszázadot. A mélyben ott volt a tiszta forrás, amelynek keretei nem mindig egyeztek az adott vagy a későbbi kor elvárásaival, de az egészen biztos, hogy kristálytiszta vizet adott mindenki számára, aki fel szeretett volna töltődni a magyar kultúra életet adó vizének energiájával.
A parasztköltők a legszorosabb kapcsolatban éltek a természettel, és ez egyben olyan tudást jelentett, amely nemcsak a tapasztalatokra támaszkodott. Szimbiózisban éltek a környező világ működésével, nem legyőzni, erőszakkal megváltoztatni akarták a tájat, hanem harmóniában együtt élni vele. Nem véletlen, hogy Arany Jánostól Bartók Béláig mindenki a paraszti világban kereste az eredetiséget, a magyar kultúra életet adó elixírjét.
A parasztköltők világa egyik fontos alkotórésze a magyar identitásnak. Amolyan modern regősökként énekelték meg az adott térség magyar lelkiségének sajátosságait. Minden tájegységnek megvoltak a maguk parasztköltői, akiket mély tisztelettel emelt maga fölé a parasztság. Nem egyszer olyan kiválóságok kezdték parasztköltőként a pályájukat, akik később a „felsőbb szintű” magyar irodalomban is kimagaslót alkottak, gondoljunk csak Sinka István vagy Sértő Kálmán nevére.
A parasztság erőszakos felszámolása szinte megszüntette azt a világot is, amely a parasztköltők táptalaja volt, mára pedig a rezervátummá vált magyar kultúrában is a kihaló nagyságok közé tartoznak. Mikó Pétör, a szó legpozitívabb értelmében elképesztő jelenség. A szalmakalap mögé bújt költőt olyan adottságokkal áldotta meg a természet, amely bámulatba ejtő. Hihetetlen memóriája, fellépése, világlátása, sokoldalúsága emberként is példaképpé tette. Meggyőződéséhez határozottan ragaszkodik, még ahhoz is, hogy az ő rendes neve Pétör. Parasztköltői munkássága méltó arra, hogy megőrizzük nemcsak a jelennek, hanem az utókornak is. Néhány gondolata, szava, költői képe talán szokatlan az „akadémiai szóhasználók” számára, de úgy gondoltuk, mindenben tiszteletben tartjuk az alkotó kérését.

Szakács Árpád