Vértes - A huszárok Doberdója

„... a második világháborúban a magyarországi hadszíntér utolsó csatájáról, ahol egy maroknyi huszár a Vértesben lövészárkokba beásva több mint egy hónapig feltartotta a Tolbuchin vezette 3. Ukrán Frontot, a hozzátartozókon és a környék polgári lakosságának túlélőin kívül 73 éven keresztül senki nem tudott semmit.

Ez a könyv az első, amely összefoglalja az eseményeket, feltárja az elnémított tragédiákat és maradandó emléket állít az elesett huszároknak!”

1944. március 19. Hazánk német megszállása után alig néhány nappal a frontokon egyre szorultabb helyzetbe kerülő német hadvezetés Hans von Greiffenberg gyalogsági tábornok, budapesti német katonai attasé, majd 1944. április 1-jétől a Wehrmacht magyarországi meghatalmazott tábornokán keresztül kérte Horthy Miklós kormányzótól a lovashadosztály mozgósítását és a frontra küldését.

A legfelső magyar politikai és katonai vezetés azonban semmiképpen sem akarta ezt a hazai viszonyokhoz mérten korszerűen felszerelt, feltétlen kormányzóhű, s a kormányzó kedvencének tartott seregtestet az ország határain kívül bevetni, s az ekkor már felismert idegen érdekekért elvéreztetni.

Az egyre erőszakosabb német követelések után végül a kormányzó hozzájárult a hadosztály mozgósításához, de kérte, hogy a hadosztályt jellegének megfelelően alkalmazzák, tehát üldözésre, egy-egy terület megtisztítására, s lehetőleg az anyaország közelében, hogy a tél beálltával kivonva, itthon teleltessék át az értékes lóállományt. A magyar katonai vezetés álláspontja az volt, ha már mindenképpen be kell vetni a lovashadosztályt, az az 1. hadsereg kötelékében, a Kárpátok védelmében történjék...

Részletek a kötetből:
... A helyiek meséltek saját átélt borzalmas élményeikről. Arról, hogy a lakosság nagy része elszenvedője volt a házaik között zajló harcoknak, az ellenük, ártatlan áldozatokon elkövetett erőszakos cselekményeknek. Ne feledjük, Budapest ostroma után talán ebben a térségben tartottak legtovább a harcok. A felszabadítóként érkező megszállók pedig aszerint is viselkedtek a lakossággal. A túlélők emlékezetében még ma is élénken élnek a zabrálások, fosztogatások emlékképei, mint ahogy az asszonyaink, lányaink megbecstelenítésének kitörölhetetlen emlékei is. Nem csak az elfogott katonákat tekintették a kollektív bűnösség jegyében fasisztának, nácinak, de a civil lakossággal szemben is így jártak el...

BAJTÁRS
Fogd meg a kezem most utoljára,
Bajtárs, fogd meg a kezem!
Légy te most a családom, mert ők nem lehetnek velem.
Nézz a szemembe utoljára, míg arcomra dermed a tél lehellete.
Kedvesem tekintete légy ezen az órán, mert nem lehetek többé vele.
Légy Te most az utolsó támaszom Bajtárs!
Ma már hiába mondod, hazamegyünk Pajtás!
Én már itt halok meg, kiszáll belőlem a lélek.
Ha kérdezi a Kedves odahaza, mondd neki, hogy élek!
Élek a fában, a vízben, az esőcseppben mi arcára hull.
Élek a szivárványban, a búzakalászban, mi a mezőn barnul.
Ne hagyj még meghalni Bajtárs, mondj értem egy imát!
Szorítsd a kezem erősen, nem számít, hogy ki lát!
Utolsó percemben hű bajtársam
lássam,
Ki a legnehezebb órákban volt
hűséges társam.
Bajtárs...