Tüzetes magyar nyelvtan - történeti alapon — Magyar hangtan és alaktan

A nyelvtudomány művelőinek egyöntetű véleménye, hogy Simonyi Zsigmond (1853–1919) legkiemelkedőbb műve az 1895-ben megjelent, 750 oldalas „Tüzetes Magyar Nyelvtan”.

A szerző számos kiváló műve közül ez az alkotása a legklasszikusabb, a legmaradandóbb. Azért klasszikus és maradandó, mert magába sűríti kora tudásának legjavát, szemléletében és módszerében előremutató, olyan alkotás, amelyhez számos nyelvtani kérdésben ma is fordulhatunk.

Elsőre is feltűnik, hogy a szerzőt nagy-nagy szeretet és lelkesedés fűzi munkája tárgyához, a magyar nyelvhez: „Nemcsak munka, hanem gyönyörűség is ilyen nyelvvel foglalkozni” – írja a bevezetőben.

Második jellemzőként említhetjük Simonyi Zsigmond tárgyismeretét. Szinte egyedülálló a magyar nyelvtanirodalomban, hogy a szerző milyen hatalmas nyelvi anyagból vonta le a következtetéseit.

Simonyi Zsigmond tudatos adatföltáró. A nyelvi konkrétumok egész hálózatának, rendszerének feltárásán keresztül jut el a tudományos absztrakcióhoz (elvonatkoztatáshoz).

A magyar nyelvtörténet forrásait a korát messze meghaladó korszerűséggel szemlélte és kezelte. A „Tüzetes magyar nyelvtan” adja a magyar nyelvtörténeti irodalomban az első nagyszabású példáját a szinkrón (egyidejű) nyelvi anyag diakrón (... korok szerinti) felhasználásának.

Komoly nagyrabecsüléssel fordult a tudománytörténeti előzmények felé. Ismerte és hasznosította Révai Miklós, Verseghy Ferenc, Baróti Szabó Dávid, Gelei Katona István és Sylvester János nyelvtanírói érdemeit.

A kötet alaktani része átfogja a történeti alaktan minden számításba jöhető fő területét: a tövek, az összetételek, a képzés és a ragozás problematikáját. A mű első részét a 180 oldal terjedelmű Hangtan-t Balassa József írta.

Ez a mű azért is válhatott hosszú időn keresztül használt és kedvelt kézikönyvvé, mert a felépítése logikus, a használó könnyen és gyorsan el tud igazodni benne, minden lényegeset rendszeresen és pontosan fellel ebben a műben.