Szórványlétben - ANTIKVÁR — Riportkönyv

Nagyapám fogta a hatalmas barna cipót, a nagykéssel keresztet rajzolt az aljára, és megvágta. Most is hallom, hogyan hasítja a kés a ropogósra sült kenyérhéjat. Lyukacsos bélű nagy szeleteket szelt. A legfinomabb a héja volt: piros, ropogós és sokkal ízletesebb, mint a béle.

A szórvány olyan, mint a kenyér meg a héja - fogalmazta meg Duray Miklós: A héj tartja életben a kenyérbelet, mert ahol levágják a héjat, ott hamarosan morzsolódó száradék keletkezik. Nincs az a mértékegység, amellyel mérni lehetne, mennyit ér egy ember élete, mennyit ér egy magyar a délvidéki közösségnek.

Utazásaim során szikár férfiakkal és melegséget sugárzó asszonyokkal találkoztam a távoli, aprócska falvakban. Lenyűgöző, ahogyan ragaszkodnak ahhoz a földhöz, ahová születtek, még akkor is, ha rohamosan fogyatkoznak. Nem azokat kell siratni, akik elmentek, hanem azokért kell tenni, akik itt maradtak.
(Kabók Erika)

Minden felkerekedéssel felfedezésre indulunk. Ahogy fogy alattunk az út, elhalad mellettünk a táj - új illatok, formák, színek tűnnek fel előttünk, s új arcok is történeteket mesélve.

Történeteket, amelyekben átmenthető valami jellegzetes, lényegi, mely az adott helynek sajátja, és az ott élők beszélhetnek róla leghitelesebben. Minden felkerekedéssel újabb arcait mutatja a vidék, dombok, szántók, kútágasok, harangtornyok, gondosan meszelt házak, térdre rogyó tanyák, hajdani nemesi kúriák, építészeti remekek tűnnek elő, földutak, aszfaltutak futnak erre-arra, akácok, bodzabokrok leveleit borzolja a szél. Az árokoldalakban gyakorta nyílik virág. Minden felkerekedéssel önmagunkhoz jutunk közelebb. Ahogy lépegetünk, úgy olvadunk bele a tájba, a táj is cseppenként ivódik belénk. Egyre ismerősebb lesz a látható és a láthatatlan, otthonossá válik az idegenszerű, eladdig, hogy mire véget ér az út, megszűnik a határ kinn és benn között.

Miközben azt hiszed, távolodsz el éppen, újra ott állsz a küszöbön...
(Csík Mónika)