Örömhozó, bánatrontó

Az írónőnek a minden élőlény iránti szeretetét kívánta megmutatni örököse, Tasi Géza, közreadván a hagyatékban fennmaradt – sokszor rajzokkal kísért – leveleket, amelyekben egy csíkos kiscica meséli el emberi hangon a szomszédoknak, milyen is íróéknál a macskaélet.

„Amikor egy hathetes kiscicát megfog az ember, és a tenyerén érzi, hogyan zakatol a kismacska szíve a félelemtől, egy életre szóló kötődés jön létre ember és macskája között. Felelősséggel tartozunk értük, és ők a gondoskodásért szeretetet adnak, jobb emberré tesznek bennünket. Ezért van igaza Szabó Magdának és mindenkinek, aki azt gondolja, hogy állatok nélkül lehet élni, csak nem érdemes”.
(Homonnay Gergely)

„Ember ​és állat alakja, igénye, teljesítménye teljesen azonos volt a számomra, magamat vagy magunkat se gondoltam többnek, másnak, mint egy civilizált, este fogat mosó farkast vagy hivatalba járó galambot. Heves, soha nem szűnő, inkább erősödő szánalmat éreztem e néma testvérek iránt, akik a maguk sajátos nyelvét beszélték, és nem tudtak megszólalni emberi hangon, nem tudtak védekezni sem, teljesen ki voltak szolgáltatva az emberek jó- vagy rosszkedvének, emberségének vagy embertelenségének.

Külsejüket, tollruhájukat vagy a pikkelyeket, vagy az irhát, amelyből szemük rám pillantott, úgy néztem, mint színészen a jelmezt, s meg voltam róla győződve, egyszer majd leveszik, akkor nem marad, csak a húsuk, azonos, mint az enyém, s lesz egy pont, egy pillanat, amikor emberi hangon is megszólalnak majd, csak ki kell várni, meg kell érdemelni” – írta Szabó Magda az „Ókút”-ban.

Az „Örömhozó, Bánatrontó” című eme kiadványt, páratlan kis gyűjteményt főként az állatbarátoknak ajánljuk, akik szeretnék megismerni az új oldaláról bemutatkozó Szabó Magdát, Évuka nevű macskája gazdáját, macskaleveleit...