Óda

József Attila (Budapest, Ferencváros, 1905. április 11. – Balatonszárszó, 1937. december 3.) huszadik századi posztumusz Kossuth-díjas és Baumgarten-díjas magyar költő, a magyar költészet egyik legkiemelkedőbb alakja.

A modern magyar szerelmi költészet egyik legnagyszerűbb alkotása, az Óda a szerelmi élménynek, a test szépségének, a vonzalomnak és a kötődésnek különös megfogalmazása. József Attila Óda c. műve a legteljesebb összeolvadásról szól. A cím már magában műfaj jelölő (magasztos, ünnepélyes hangvételű, nem köznapi dologról szóló alkotás).

A Világirodalom egyik legszebb verse. Szakaszos elhelyezés adja a vers tagolását, és 6 egységből áll.

A vers hangulata: csendes, idilli, nyugodt. Érzékszervi hatást vált ki, ilyen a látás, hő érzékelés, illat, hallás. A vers szemlélete, hogy felülről lefelé halad, és gyönyörködik a tájban. Oda-vissza tekint, párhuzamos konkrét látvány, és amit belát (hegy, út, lomb, patak). Egyedül van, a konkrét tájat nézi, de a nőt látja benne. A tájjal felidézi a női alakot, áttetsző testetlenségben jelenik meg, a női alakmozgásban van ez asszociációk sora mivel a mozgás miatt átlibben a tájon, valamint amikor nevet, azt a kerek fehér kövekhez hasonlítja...

Szöveggyűjtemény
„ÓDA”

Itt ülök csillámló sziklafalon.
Az ifjú nyár könnyű szellője, mint egy kedves vacsora melege, száll.
Szoktatom szívemet a csendhez.
Nem oly nehéz - idesereglik, ami tovatűnt, a fej lehajlik és lecsüng a kéz.

Nézem a hegyek sörényét -
homlokod fényét
villantja minden levél.
Az úton senki, senki,
látom, hogy meglebbenti
szoknyád a szél.
És a törékeny lombok alatt
látom előrebiccenni hajad,
megrezzenni lágy emlőidet és

- amint elfut a Szinva-patak -

ím újra látom, hogy fakad
a kerek fehér köveken,
fogaidon a tündér nevetés.
(...)