Komfortos mennyország

ALICE SEBOLD könyve az amerikai megjelenést követően - 2002-ben - rácáfolt mindazokra, akik a szépirodalom iránti érdeklődés hanyatlásától tartottak: nemcsak a horror és a krimi műfajának nagyágyúit utasította maga mögé az eladási listákon, hanem még a felülmúlhatatlannak hitt Potter-gyároson is túltett.

Az írónő első regényét egy fájdalmas diákkori trauma ihlette, a történet annak áttételes, művészi feldolgozása.

Egy vélemény a könyvről:
Susie Sailfish 14 éves, iskolába jár, éppen túl van élete első csókján, előtte az élet, természetfotós szeretne lenni, amikor mindent elvesznek tőle. Még a lehetőséget is, hisz megerőszakolják és megölik. S mindez az első oldalakon történik. Ennek ellenére az egész könyv egyes szám első személyben íródik, hisz Susie a saját kis mennyországából továbbra is figyelemmel kíséri, hogy mi történik a földön. Hogyan dolgozza fel családja a tragédiát.

Az apja, aki egyszerre félti másik lányát és kisfiát, ugyanakkor képtelen továbblépni a történteken és a makacs, bizonyíték nélküli gyanúsítgatásával, hogy ki is a lánya gyilkosa, a rendőrséget is elidegeníti magától.

Vagy az anyja, aki legszívesebben visszatérne a házassága, a gyerekei előtti életéhez. A húga, akiben mindenki Susie mását látja, s aki nemcsak a nővérét de egyetlen barátját is elveszítette.

Vagy az öccse, aki még csak 4 éves volt a tragédia idején és nem épp a legkiegyensúlyozottabb családban kellett felnőnie.

De nemcsak a családtagokat követi szemmel Susie, hanem a lányt, akit a lelke megérintett, mikor távozott, s aki ettől kezdve fura kapcsolatot alakít ki vele és más, hasonlóan erőszakos véget ért nőkkel, de sóvárogva figyeli a fiút is, akitől élete első és egyetlen csókját kapja. Ugyanakkor szeretné, ha a gyilkosát is elkapnák végre, de ő csak megfigyelő és jó sokáig tart, míg rájön, hogy a családja csak akkor fog megnyugodni, továbblépni, ha ő elengedi őket.

Ahhoz, hogy az élet tovább folytatódjon, szükség van a felejtésre, ez nem bűn, nem kell, hogy lelkiismeret furdalása legyen emiatt senkinek.

Egy másik vélemény a könyvről:
„Susie Sailfishnek hívtak; a családunknak már csak ilyen halneve volt. Tizennégy éves múltam, amikor 1973. december 6 - án meggyilkoltak.” Így kezdődik a könyv, és én azonnal lekaptam egy könyvtári polcról. Semmit nem hallottam a regényről, de a borító és ez a két sor kíváncsivá tett.

A történet egy 14 éves „olyan voltam, mint a többi” lány szájából hangzik el, akit a zöld házban lakó szomszéd megerőszakolt és meggyilkolt. Susie a mennyből nézi családja, barátai, néhány ismerőse boldogulását; tulajdonképpen egy évvel fiatalabb húgán keresztül éli tovább a földi életet. Drukkol, hogy kiderüljön az igazság, amit a regény végére tulajdonképpen mindenki tud, de nem bizonyított.

Miközben olvastam a könyvet, végig vártam az izgalmat, drukkoltam, hogy történjen valami, hogy kiderüljön az igazság. Szerettem volna sajnálni a lányt, szomorkodni, ahogy ő, de ő nem szomorkodik, egész egyszerűen, tárgyilagosan visszautal az életére. Fentről megfigyelve megismeri, megismerteti velünk a szereplőket, az eseményeket.

Az olvasás közben persze megértettem, hogy nem feltétlen a történet, az igazság a lényeg. Amikor ezt elfogadtam, és próbáltam háttérbe szorítani a drukkomat felfedeztem, hogy a történet tényleg egy 14 éves szájából hangzik el, ahogyan ő látja.

Sajnos a végére sem derül ki a bizonyított igazság, a „volt-szomszéd” továbbra is gyilkolja a lányokat, mégis mindenki felülkerekedik a MÚLT-on, elfogadják a tényeket, próbálják a megbocsátást gyakorolni, és végre tovább élik az életüket. De ehhez kellett kb. 9 év!

A könyvből filmet készítenek, Susan Sarandon, Rachel Weisz, Saoirse Ronan főszereplésével, én kíváncsian várom!

A „Komfortos Mennyország” című ezen szépirodalmi kiadványt egy fájdalmas diákkori trauma és annak áttételes művészi feldolgozása iránt érdeklődő olvasóink figyelmébe ajánljuk.