Fiúk cinkkoporsóban

A Fiúk cinkkoporsóban a Szovjetunió széthullásának kaotikus napjaiban jelent meg. Azokban az időkben, amikor korábban betiltott könyvek tucatjai szembesítették az oroszokat (és a Szovjetunió más népeit) huszadik századi múltjuk borzalmaival, Alekszijevics egyszer csak óriási indulatok kereszttüzében találta magát.
"Mi nem egyszerűen csak rabok vagyunk, mi a rabság romantikusai vagyunk" - írta Alekszijevics, aki nemcsak azt tárta fel kegyetlen őszinteséggel, hogy mi történt Afganisztánban 1980 és 1989 között, hanem azt is kutatta, hogy miért és hogyan lehetett olyan könnyen gyilkosokká tenni az egyszerű szovjet fiúkat. Hogy honnan ered a haza hősies védelmének és az eszme nevében elkövetett gyilkosságoknak az a kultusza, amely Afganisztánban olyan tragikusan ütközött össze egy néppel, amely valóban a hazáját védte.

Alekszijevics az Afganisztánt megjárt katonákkal és az elesett fiaikat gyászoló anyákkal folytatott megrázó beszélgetéseit fűzte dokumentumregénnyé - s aztán az interjúalanyok közül néhányan perbe fogták: megriadtak a saját szavaiktól, amikor viszontlátták nyomtatásban, amit mondtak? Vagy szégyellték magukat a környezetük előtt?

A könyv ennek a pernek az anyagát is tartalmazza, és számos véleményt róla - egyesek szemében az írónő a legszentebb érzéseket tiporta sárba, mások szerint az első bátrak egyikeként az orosz történelem és mentalitás legkényesebb kérdéseire tapintott rá...
A Fiúk cinkkoporsóban 1999-ben már megjelent magyarul - azóta az írónő átdolgozta és kibővítette a művet, most ezt az új változatot adjuk közre.

2015-ben Szvetlana Alekszijevics kapta az irodalmi Nobel-díjat "többszólamú írásaiért, amelyekben a jelenkor szenvedéseinek és a bátorságnak állított emlékművet". Az utópia hangjai című ciklus eddig öt könyvből áll, ezek a huszadik századi szovjet történelem legtragikusabb eseményeit kutatják: a nagy honvédő háborút, az afganisztáni háborút, a csernobili katasztrófát és a Szovjetunió széthullását.

A Nobel-díj odaítélése alkalmából megjelentetett írásában a New Yorker "az emlékezet őrzőjének" nevezte a fehérorosz írónőt. Olyan emlékek őrzőjének, amelyek gyakran annyira fájdalmasak, hogy "talán jobb lenne elfelejteni őket". 

Fordította: Enyedy György, M. Nagy Miklós