Feszegetem a határainkat — Trianon százéves hullámai

A „Feszegetem a Határainkat” szándékoltan nem tudományos mű, ám egyrészt tudományos igényű alkotás, másrészt a mai napig a bőrünkön érzett rideg, élményszerű valóság.

A szerző célja egyszerűen a bemutatás, riportalanyai szemén keresztül a láttatás. A kör, amelyhez szól, elég széles ahhoz, hogy ne merüljön feledésbe: ma is köztünk élnek az akkoriak leszármazottai és velük együtt mi is magunkban hordozzuk a történelmi események velejét a megsebződéstől a hegesedésig.

- S hogy gyógyultnak minősülhetünk-e?

„Nem hinném. Bár a témáról sokszor, sokan szóltak különféle módon, a fejekben és szívekben feldolgozatlan, mert ez az örökség feldolgozhatatlan”.

Ezért az újabb szó nem lehet sohasem sok, főként, ha ilyen tiszta, emberi hangon szólal meg...

„Budapesten születtem, 1981-ben. Kisgyermekkoromtól fogva sokat jelentett számomra az önkifejezés, valamint az alkotás, a teremtés misztériuma. Szavak nélkül mutatni meg mindazt, ami az emberben az isteni rész, a megfoghatatlan. Ennek módja először az életemben a magyar néptánc volt. Idővel más »nyelvek« felé is fordultam, amelyek közül az írás vált leginkább meghatározóvá. Ezért is végeztem – többek között – kommunikáció szakot.

Kulturális portálokon publikáltam, miközben hajtott a felfedezés vágya is; amikor csak tehettem, önállóan jártam a világot és igyekeztem más kultúrákat megismerni. Szeretem magamat elhelyezni nem csupán magyar vonatkozásban, hanem kultúrák és kontinensek viszonylatában is, szeretem tudni, meghatározni a helyemet ezen a bolygón.

Jelen kötetem is egy utazás, ezúttal hazai tájakon, nyitott szemmel és szívvel…”

- Trianon százéves hullámai – Poros történelem, esetleg „százszor tört varázs”, vagy talán máig vérző, folyton felszaggatott seb?

„Nem tisztem megítélni, döntse el az Olvasó. Az biztos; Trianon még mindig hullámokat vet. Dédszüleinktől hallhattunk minderről történeteket, nagyszüleink tovább adták azokat, akkor már az elszakított területeken élve. Szüleink később merőben más, vörösbe öltözött világba születtek.”

• Mi a helyzet a jelen generációval?!
• Mennyiben hat ránk dédszüleink „élménye”, meddig gyűrűzik még észrevétlenül közénk - mételyezve sorsokat, kijelölve láthatatlan nyomvonalakat?!
• Hova, milyen messze sodorhatnak még minket Trianon hullámai?!

„Az életutakat csupán »felvillantom« egymás melletti párhuzamban, néhol pedig épp egymással szemben. Én dokumentálok; Ők magukért beszélnek. Itt élnek velünk a magyar fővárosban, Budapesten. Bármikor szembejöhetnek velünk az utcán. Mindnyájan a jelenlegi határainkon túl születtek, magyar ajkúak, ám sorsuk az Anyaországba vezérelte őket. Mindegyikük akaratlanul vált két világ közti hírnökké.

Mindeközben magunkat is kritikával szemlélhetjük; mit is »tettünk« az Anyaországgal, ahová ők vágytak?

- Hogyan látnak ők minket, hogy látták a »másik országot«, és a történelmi eseményeket?

Mert azok kérlelhetetlenül zajlanak és ők hol részesei, hol elszenvedői, hol szemlélői voltak. Az igének három alakja van. Létezést, történést és cselekvést kifejező. A határainkon túli magyarok puszta létezése is Trianon mementója. Mindaz, ami pedig történt velük, cselekvésre késztette őket… Ez az ő keresztjük szentháromsága”.

Lehotka Gábor olvasószerkesztő ajánlója:

„Stanczik Edina »útinaplójában« ezúttal nem messzi tájakat, kultúrákat jár be, hanem a Kárpát-medence magyarlakta vidékeit a történelem szemüvegén keresztül. Trianon ténye minden határon kívül szorult magyar ember sorsát megváltoztatta, tragédiája, emléke és következményei máig hatnak. És nemcsak az ő életüket, a következő generációkét is döntően befolyásolta.

A szerző Budapesten élő leszármazottakkal készített interjút... Más államok – némelyik azóta már további országokra szakadt –, helyzetek, sorsok, lehetőségek; eltérő túlélési technikák és megoldási módok.

Történelmi kalandozás Trianon prizmáján keresztül közel s távol...”