Fekete-e a fekete sas?

A könyv címében is olvasható kérdést eredendően Rimaszombat címere ihlette. A válaszom egyidejűleg igenlő és nemleges. Hogy miért, kiderül a könyv első dolgozatából.

A tudomány értelme az igazság keresése. Néha csak sejtjük, máskor már-már valószínűsítjük, hogy a közelébe jutottunk, de csak igen ritkán merjük határozottan kijelenteni, hogy megtaláltuk.

A tudós embernek örök társa a kétkedés. Minden kutató épít néhai kollégáinak, valamint kortársainak a tudására, vélekedésére. Én is ezt tettem; ám ahol lehetett, ódzkodtam a tekintélyelvűségtől, a korábbi véleményekre, felfogásokra való kritikátlan hagyatkozástóI.

Szeretem a gondolkodó embereket, akik nem félnek az újszerű kérdésfeltevéstől, s éppúgy nem riadnak vissza a szokatlan választóI sem. Tőlem sem idegen mindez. Mint annak idején Lutius Annaeus Seneca megfogalmazta: errare humanum est - vagyis: tévedni emberi dolog. Mindezt magam is vallom - amint az idézet második, ritkábban emlegetett részét is: in errore perseverare diabolicum, vagyis a tévedésben megmaradni sátáni dolog.

Egyébként pedig: egy-egy, utóbb tévesnek bizonyult feltevés, értelmezés gyakorta sokkal többet jelent az igazság keresésében, mint megannyi, az önálló gondolat hiányát elfedni hivatott hivatkozáshalmaz.

A jelen kötetben olvasható három dolgozatot rendhagyónak szántam. Évtizedek kutatásainak, adatgyűjtésének, álmatlan éjszakáinak, fejtörésének eredményéről adnak számot.

Rimaszombatban 1977 óta dolgozom, 1988 karácsonya óta polgárának is mondhatom magam - igaz, csak mint afféle gallycsapta, amint a hajdani gyükerek mondanák a magamfajtára. Az egyetem elvégzésétől foglalkoztat a város korai története. Több mint három évtizednyi - néhai professzorom, László Gyula fogalmazásában - termékeny bizonytalanság után, úgy érzem, sikerült megvilágítani a város korai történetét, s eloszlatni a város hiteles jelképeit elborító homályt.

Eszmélésemtől kísért a palóc eredetkérdés. Azt ugyan nem merem mondani, hogy sikerült volna megoldani ezt a rendkívül szövevényes problémakört, de talán némileg hozzájárulhatok a kibogozásához. Apaági eleim emléke előtt is fejet hajtok, ha az egykori palóc határőrökre gondolok. A Busa Viktortól gyűjtött hősepikát életem kiemelten nagy adományának tekintem.

Elképesztő, hogy a 20. század hetvenes éveiben éppen egy gömöri cigány származású fiatalember legyen az, aki az elveszett magyar hősepikának ezeket a páratlan emlékeit megismerteti velünk. Ugyanakkor örökké emlékeztet a mulasztásomra, hogy a tudását nem aknáztam ki.
(B. Kovács István)