Bábeli adományok

Mózes I. k. 11. fejezetének elbeszélése szerint Noé utódai, akik még mind egy nyelvet beszéltek, Sineár földjére mentek és ott egy várost, meg egy olyan tornyot akartak építeni, amelynek a csúcsa az égig érjen. Isten azonban meghiúsította a törekvésüket és megbüntette őket az elbizakodottságukért azáltal, hogy a nyelvüket összezavarta, úgyhogy nem értették meg egymást és elszéledtek a Földön.

A városnak Bábel volt a neve. A monda egy babilóniai csonka toronyhoz fűződik, amely óriási méreteivel olyan benyomást tett, hogy olyan embereknek a műve, akik semmitől sem riadtak vissza.

Sokan abban a nézetben voltak, hogy a Bábel tornya alatt a Belus temploma értendő, amely Babilónia leghatalmasabb építményei közé tartozott. Hérodotosz szerint, aki még látta, négyszögű épület volt, amelynek minden oldala 2 stádium hosszú. A közepén állott egy nyolcemeletes torony, amelynek csúcsára lépcsők vezettek föl. A legfelső emeleten a szentély volt, amely Diodorus szerint csillagvizsgálóul is szolgált.

Ezt a Belus-templomot sokan azonosították a Hilla-helységtől 9 km. délre fekvő Nimrud nevű romokkal, amelyeket újabb időkben ismételten kikutattak és leírtak.

„Bábel” értelme J. G. Hamann, a XVIII. századi jeles német gondolkodó szerint nem meríthető ki az egekbe törő ember büntetésének magyarázatával. Isten ugyanis - a nyelvek „összezavarásával” - a többnyelvűséget, egyszersmind lehetőséget is adott az emberek kezébe (szájába), a párbeszéd, a megértés, a Másikra való nyitottság lehetőségét.

Mintha a kinyilatkoztatás eme olvasatával SUHAI PÁL is birtokába jutott volna valami titoknak, amit (a beszélgetés létteremtő funkcióját) manapság oly kevesen igyekeznek megérteni. E kötet meglepően tág horizontú (Gorgiásztól Lévinasig, Batsányitól Deák Lászlóig, a szociográfiaitól a hermeneutikai kérdésfelvetésig ívelő) esszéi-irodalmi levelei bármilyen témáról szóljanak is, végső soron ezt a gondolatot variálják, ebből indulnak ki, miközben a szerző életébe is bepillantást engednek, egyéni látásmódját és stílusát is megcsillantják.

A fenti értékválasztás alapján tűnnek csak ki igazán (irodalmi) közéletünk neuralgikus pontjai: a szűkkeblűség, a bezárkózás és következményeik. Nem csoda, ha e kötet írásai a fenti megnyilvánulásokat az éppen zajló információs forradalom lehetőségeivel szembesítve, groteszk valójukban is mutatják.

A szerző műfajválasztása, az irodalmi levél művelése, miközben „a hiányzó kritikai visszhang pótlására” is alkalmat ad, szinte a pedagógiai célzatosság igényével tárja az olvasó elé a párbeszédre való készség fontosságát.

Egyúttal annak példáját is nyújtja, hogy egy kor meghatározó kommunikációs eszközei miként formálhatják a maguk képére még az egyébként autonómiára törekvő irodalmi beszédmódokat is.

A „Bábeli Adományok” című eme irodalmi esszékötetet azoknak az olvasóinknak ajánljuk, akik okulva a kötet tanulságaiból a párbeszédre való készség fontosságát kiemelkedőnek tartják, és a kommunikáció, a beszédmód és a stílus figyelemmel kísérését is remélhetőleg majd feladatuknak érzik a társadalmi és a magánéletben egyaránt.