Az elveszett Lélek visszhangja

Az ember tudata ahhoz a hajóhoz hasonlít, amely időtlen idők óta az óceánon lebeg, ahol a Nap a szív, a Hold a lélek, a hajó a fizikai test, a hajóskapitány az intellektus, a kormányrúd az elme, a vitorla az érzelmek, az óceán mélyéből szüntelenül feltörekvő örvénylések és hullámok pedig a tudattalanban jelen lévő homokbuckák (szamszkárák).

Az ember tudattalanjában – az óceánhoz hasonlóan – kisebb-nagyobb homokbuckák (gondolati és érzelmi beidegződések) vannak. Az ember általában észre sem veszi, hogy a gondolkodását és érzelemvilágát mindig is ezek a tudattalanban meglévő – életeken át felhalmozott – beidegződések irányítják. A felszíni gondolatáramlásra a felszín alatt jelen lévő homokbuckákból kiindult örvénylések csapnak le. Éppen ezért a hajóskapitánynak, az intellektusnak éberen és bölcsen kell a kormányrudat, az elmét kormányoznia, hogy a tudattalanból felcsapó örvényléseken és hullámokon – az érzelmek által megfeszített vitorlákkal – keresztülkormányozza az embert, követve a Hold és Nap sugarait.

Amióta a felvilágosodás túlértékelte az észt, és mélyebb bölcsesség hiányában, pusztán indulatból sutba dobta a vallásos világértelmezéseket, azóta ebben a feltartóztathatatlan szellemi zűrzavarban azok a gondolkodók, de sokszor egyszerű emberek is, akiknek az emberképe még szakrális, és még akkor is szakrális, ha már nem képesek mélységében átélni a misztériumát, világértelmezéseket és történelemszemléleteket gyártanak, amelyekben sokszor kibogozhatatlanul keveredik a keresztény teológia, a racionális világértelmezés, az újkori történelemszemlélet és egy vagy több mitologikus világkép.

Kedves Olvasó! A következő oldalakon leírt világértelmezésemet és történelemszemléletemet se vegye másnak, és főleg ne többnek, mint ami; egy olyan ma élő ember igyekezetének, akinek emberképe szakrális, és méghozzá keleti, melyet alapjaiban határoz meg a születő-élő-meghaló-újjászülető emberbe vetett bizonyosság és hit. Ne vegye többnek a leírtakat, mint ami; egy intellektuális kísérlet, melyet a jobb napokon nevezhetünk szellemi játéknak, a rosszabbakon inkább görcsös igyekezetnek, ami azért több mint játék, és szebb, mint pusztán görcsölés, hiszen a létezés és benne az emberi élet egyetemes kérdéseit boncolgatja.