A magyar mondat

Brassai Sámuel (?1797�) a magyar nyelvtudomány nagy újítói közé tartozott, sőt közülük talán a legnagyobb. Kötetünk Brassai Sámuel legfontosabb mondattani tanulmányait tartalmazza.

A három részben megjelent (1860, 1863, 1884) "A magyar mondat"c. munka Brassainak legfontosabb és legtöbbet idézett műve. Itt fejti ki, hogy a nyelvtudomány induktív tudomány és szembeállítja az induktív módszert a spekulatív grammatikával. Az &aposinduktív&aposjelző nála &aposempirikust&aposjelent és nem ellentéte a dedukciónak. A beszéd alapegysége a mondat, amelynek tartóoszlopa az ige. Brassai támadja azokat a nézeteket, amelyek a mondatot lényegében a nyelv területén kívül esőnek tartják. A többi mondatrész az ige &aposhatározói&apos, az igéhez való viszonyukat az esetragok és viszonyszók jelzik. A magyar mondat szerkezetének alappillére nem a nominativusi alany és az állítmány kettősége, hanem az ismert és új információ megkülönböztetésén alapuló &aposinchoativum&aposés &aposmondatzöm&apos. Brassai lényeges meglátása, hogy a mondat vizsgálatában mindig az élő beszédből kell kiindulni. Vonatkozik ez mindenekelőtt a szórendre, mivel a szóló mindig tekintettel van a hallóra mondanivalójának megfogalmazásában.

Brassainak "A bővített mondat"c. tanulmánya a magyar mondatról szóló három részhez negyedik részként csatlakozik és a mondatrészek szerepét veszi górcső alá.

"A mondat dualizmusa"c. munkájában újból felsorakoztatja az alany-állítmány fogalmaira támaszkodó nyelvtani elemzés elleni érveit. Ebben a tanulmányában elsősorban német és francia példákra támaszkodva fejti ki részletesen szórendi elméletét.

A kötet utolsó tanulmánya "A szórend és accentus", amely talán a legtöbb vitát váltotta ki. Brassai alapállítása az, hogy a magyar mondatban csak egyetlen főhangsúlyos elem fordulhat elő és ez a hangsúly vagy az igére vagy az ige előtti elemre (a mondatzöm első elemére) esik. Az ige mögötti elemek nem lehetnek főhangsúlyosak, az inchoativum pedig mindig hangsúlytalan.